Szemlélődés a húsvéti evangéliumrészlethez: Márk 16,1-8

„Mikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna és Mária, Jakab anyja és Szalóme illatszereket vásároltak, hogy elmenjenek és megkenjék Jézust. A hét első napján korán reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Azt kérdezték egymástól: »Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt ajtajából?« Amikor azonban körülnéztek, azt látták, hogy a kő már el van hengerítve. Igen nagy volt ugyanis.”

Húsvét reggelén a szikla el volt gördítve a sötét sír bejárata elől, mint ahogy a magot burkoló kemény héj félrehajlik, és utat nyit a zöld hajtásnak, hogy az növekedhessék. De nemcsak a sírkő volt félre húzva – a tanítványok szíve elől is elgördült a kő. “Rabbóni!” – kiáltott fel Magdalai Mária, amikor felismerte őt (János 20,16). “Én Uram és én Istenem” – kiáltott fel Tamás, felismervén őt (János 20, 28). “Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton” – mondta az Emmauszba tartó két tanítvány, amikor ráébredtek, hogy ki az (Lukács 24, 32). És Péter? Ő azt mondta: “Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” (János 21, 15-17). Ami addig el volt zárva, új lehetőséggel, örömmel és szeretettel tört elő. A feltámadott Krisztus volt az, aki elgördítette a köveket.

Földi testünk, az anyaghoz kötött gondolatainkkal, érzéseinkkel és akarati impulzusainkkal olyan, mint egy nehéz, átláthatatlan sziklatömb a sírkamra nyílásán, amint oly gyakran küzdünk, hogy meglássuk a fényt, a dolgok értelmét, az igaz életet. Szeretetünk és morális elszánásunk hiánya súlyosan ránk “nehezedik”.

Vannak pillanatok, amikor a szikla – a kegyelem segítségével – elgördül. És nem törünk-e össze, amikor egyszer csak visszagurul? Épp csak elindulna a zöld hajtás ki a fény felé, és az ajtó újra bezárul! Ez a megnyílás és bezárulás, ez az elgördítés és visszagördülés nem ritmusosan és kiszámíthatóan történik velünk, mint az évszakok váltakozása. Mert mindannyiunkkal saját alkatunk, saját sorstörténéseink és saját erőnk és gyengeségünk szerint történik, egyéni gyakorisággal és egyéni puffanó hangot ad, amikor visszazöttyen.

Megpróbáljuk kipeckelni ékekkel és rudakkal: igyekszünk megakadályozni az ajtó visszazáródását spirituális gyakorlatokkal, stúdiummal, beszélgetésekkel, meditációval, tanácsadással, imával és jól végzett munkákkal. Mit is teszünk ilyenkor igazából? Minden alkalommal, amikor a lélek nekifeszül a sziklatömbnek, amikor keresi az utat a sírból az életbe, amelyet elfed az átláthatatlan anyagi világ, amely körbezár, a kő oltárrá válik, amelyen felajánljunk magunkat Istennek.

“Ó, de nehéz, és folyton visszagurul!” – mondjuk. Ez bizony igaz, de ahányszor sikerül felemelkednünk a fényhez, ha mégoly rövid időre is, az táplál minket és növekszünk benne. Mint egy fa, amely ha kisarjadt, amennyit nyáron növekszik, az nem vész el a tél során. Minden tavasszal magasabb lesz, és több termést hoz. Így van ez velünk is. Valahányszor a kő elgördül, a “Krisztus bennünk” növekszik. Mindig egy kicsivel tudatosabbakká és élettel teltebbé válunk.

De kitől ered az erő, ami ahhoz kell, hogy összeszedjük magunkat és nekifeszüljünk a sziklatömbnek? Honnan jön a remény és az energia, ami bátorít és képessé tesz, hogy újra és újra nekiveselkedjünk? Tőle jön, aki húsvét napján elsőként elgördítette a követ a sír elől.

Amúgy biztos, hogy a követ elgördítenünk kell? Vagy inkább arra van szükség, hogy elveszítse áthatolhatatlanságát; lyukacsossá, súlytalanná és fényáteresztővé váljon, hogy végül megláthassuk önmagunkat és a követ magát, mint a Szellem megnyilvánulásait? Nem az-e a végső célunk, hogy Krisztussal az Új Jeruzsálemmé alakítsuk át a követ?

Peter Skaller: Nature Contemplations, Rolling Back the Stone

Fordította Nagy Ágoston, 2020.04.14.

© 2019 A Keresztény Közösség Egyház