” Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.” (János 5.17)
Az ember földi életének értelme, hogy tanuljon, fejlődjön, dolgozzon, teremtsen. A teremtés során valami új születik; olyan, amivel megváltozik az addigi világ. Mindannyiunk életét számtalan másik ember áldozatos munkája teszi lehetővé.
Gondoljunk csak azokra a hivatásokra, amikkel nap mint nap találkozunk; a bolti eladó, a buszsofőr, a tanár, az orvos…, és azokra is, akikkel nem találkozunk, de munkájuk nélkül megváltozna mindannyiunk élete: a munkások, akik például a villanyégőket, a papírt és számtalan más használati tárgyat készítenek nekünk, a pékek, a fuvarozók…
Hivatásunk által láthatatlan módon ugyan, de szorosan össze vagyunk kötve egymással.
Talán az hogy mit teszünk, kevésbé fontos annál, hogy hogyan tesszük.
Hogyan találjuk meg azt a hivatást, ami örömet, kihívást és fejlődési lehetőséget is jelent számunkra, és amire másoknak szüksége van?
Hogyan látjuk meg az értelmét, a nagyobb összefüggését annak, amit a hétköznapok nehézségei talán eltakarnak szemünk elől? Hogyan tudjuk felfedezni azt, hogy minek vagyunk a részesei? Hogyan lehetünk képesek kitartóan, alázattal és önzetlenül dolgozni másokért, a világért?
Tájékoztató egyéni beszélgetés kéréséhez
* * *
Egy vándor közeledett egy épülő város felé. Hatalmas kőfejtőn át vitt az útja. Azt látta, hogy a munkások izzadtan, kőporral teli, keserű arccal dolgoznak.
Odament az egyikhez, és megkérdezte: „Mit csinálsz?”
Az ezt felelte: „Nem látod? Követ török.”
A vándor odament egy másikhoz, és azt is megkérdezte: „Mit csinálsz?”
Az is mérgesen felelt: „Pénzt keresek, hogy eltarthassam a családomat.”
A vándor ment tovább, és végül meglátott valakit, aki szemmel láthatóan nagy kedvvel, örömmel dolgozott.
Őt is megkérdezte: „Mit csinálsz?”
Az ember felegyenesedett, és ragyogó arccal ezt felelte: „Katedrálist építek.”