Evangéliumrészlet: Máté 22,1-14
Megszólalt erre Jézus, és ismét példázatokban beszélt hozzájuk: „Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki menyegzőt készített a fiának. Elküldte szolgáit, hogy hívják össze a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak elmenni. Ekkor más szolgákat küldött, akikhez így szólt: Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, elkészítettem az ebédet, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van: Jöjjetek a menyegzőre! De azok, mit sem törődve ezzel, elmentek: az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe. A többiek pedig megragadták szolgáit, bántalmazták és megölték őket. Ekkor a király haragra gerjedt, elküldte seregeit, és elpusztította ezeket a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Akkor ezt mondta szolgáinak: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek tehát a keresztutakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre. Kimentek a szolgák az utakra, összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, és megtelt a lakodalmas ház vendégekkel. (Mt 22,1-10)
A fakövetek hamarosan elhozzák a meghívást a menyegzőre. Ez a meghívó a sárga, arany, narancssárga, piros, bíborvörös, zöld és bronz égő színeiben pompázó levelek formáját ölti magára kápráztató kék háttérrel.
Sokak szájából törnek elő e szépség láttán a csodálkozás szavai: „Ó!”, „Ah!” De ki érti meg szíve mélyén érzéseivel a látványban megbúvó meghívást? Ha szavakba kellene öntenünk ezt az invitálást, azok valahogy így hangozhatnának: „Bár a világ látszólag elhalóban van, örvendezzetek inkább, mint hogy búskomorságba vagy félelembe süllyedtek. Mert a tarka őszi látványban menyegzői meghívó rejlik. Ő, akit szeretsz, házasságra szeretne lépni veled! Jer!” Elsőre talán azt válaszolnánk: „Kivel? Velem? Valami tévedés lehet, nem vagyok rá méltó, és még megfelelő ruhám sincs!”*
A borús nosztalgia, melyet gyakran érzünk az évnek ebben az időszakában, mélyebben átjár bennünket, mint egy egyszerű vágyódás az elmúlt napok vagy a nyár melege után. Úgy tűnik, egészen a teremtés mélységeibe elér, amikor fájdalmasan ráébredünk a világ mulandóságára. Ez a nosztalgia mély, bár talán homályos emlékezés egy örök otthonra, melyet reményeink szerint újra megtalálunk. Magába rejti a vágyat, hogy ismét összekössük magunkat végleges, igaz, isteni Barátunkkal, igaz szerelmünkkel és csalhatatlan támaszunkkal. Ez a vágyakozás – ha méltányoljuk – lángra gyújthatja a szívünket, és ez a láng ragyogóbb lehet, mint a kinti őszi lángolás.
Csodálatunk az erdők őszi színpompás mulandóságünnepe iránt arra sarkallhat bennünket, hogy keressük a teremtésben az örökkévalót. Arra ösztökélhet, hogy tudatosan hatoljunk át a halál és az elválasztottság fátylán az Élettel való menyegző felé; az Élettel, aki azt akarja, hogy egyesüljünk Vele, és részesedjünk az Ő szeretetében.
A nosztalgia, amelyet érzünk, valójában nem a szív szava-e: „Vágyom rá, hogy részt vegyek ezen a menyegzőn. Vágyom rá, hogy egyesüljek Krisztussal”? Amint ez a vágyódás lángra lobban, megszólíthatja akaratunkat, hogy elkészítsük (az angyalok segítségével!) a megfelelő esküvői ruhát.
*A „ruha” szó, amely az evangéliumban és itt is előfordul, az emberi aurára, az ember lélek- és élettestének érzékfeletti fényére utal. A morális tisztaság fokától függően ez a fény eltérő színeket és sugárzást, eltérő fokú kiterjedést mutat a fizikai testen túlra.
Fordította: Boros Mária
Forrás: Peter Skaller: Természeti tűnődések c. könyve