Peter Skaller: Virágzás és viharok
E heti evangéliumrészlet: Máté 21,1-11
Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt … A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.” Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: „Ki ez?” A sokaság ezt mondta: „Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.”
Tavasszal, amikor a rügyek, levelek és virágok szokás szerint kitárulnak a világ felé, és illatos szépséggel töltik el azt, a folyamat később a gyümölcsök és magvak érésével teljesedik be. De ha havazás, ónos eső, fagy vagy viharos szél jön még, a folyamat megszakadhat, és minden elveszhet; jóllehet előfordul, hogy a növények új erőre kapnak, és később még egyszer virágot hoznak.
A természetben ezek a pusztító jelenségek szokatlanok; a növényvilág a megszokott rendhez időzíti a virágzást és gyümölcsérlelést. A természet élete függ ettől az időzítéstől. Az említett események viszont a növény virágzásától függetlenül mennek végbe.
Ami a természetben rendkívüli, nem feltétlenül az az emberi lény életében. Amikor egy ember eléri élete virágzó szakaszát, nagyon gyakran jönnek olyan helyzetek, amelyek megszakíthatják a folyamatot. Talán mások támadásait kell elviselnie, betegségek vagy belső lelki nehézségek gyötörhetik, például önzés, kétségek vagy elbizonytalanodás.
A különösen bátor úttörők és a morális fáklyavivők szinte kivétel nélkül hatalmas ellenséges erőket hívnak ki maguk ellen, amelyek igyekeznek kioltani a jövő szempontjából valami újat és jót ígérő indíttatásokat. Sok neves művész, író, gondolkodó, szent, politikus, tudós és aktivista életében megfigyelhetünk ilyen válságokat.
A jelenség ősképét a nagyheti drámában találjuk meg. Virágvasárnapon Krisztus nyilvánosan bevonult Jeruzsálembe, mint egy sugárzó, illatos, kegyelemmel telt morális virág, akit mindenki csodál és akiben mindenki reménységre talál. Nem sok idő múlva a pusztítás erői jeges hideggel, a hazugság szeleivel és éles karmokkal csapnak le rá.
Ez az őskép azonban ennél többet is mutat. Amint Krisztus külső, testi virágát elpusztítják, az égi erők, amelyek eredetileg megteremtették, úgy voltak felvértezve, hogy húsvétkor ennél valami „nagyobbat” (Lk 11,31) teremtettek. Ahelyett, hogy félelemmel telve próbálta volna távol tartani a romboló ellenerőket, Krisztus arra használta erejét, hogy az összes belső átváltozás közül a legmélyebbet vigye végbe, vagyis a lélektest, az élettest* és a fizikai test tökéletes megtisztítását, hogy az egész világ javát szolgálva legyőzze a halált.
Azért, hogy az igazhoz, széphez és jóhoz tartsuk magunkat, szinte mindig magas árat kell fizetni. Kinek van ereje és eltökéltsége, hogy kitartson és a belső metamorfózis felé forduljon, nem a többihez hasonló, másodlagos jelentőségű külső virágokat és magokat hozzon, hanem erejét egy új, láthatatlan virág megteremtésére fordítsa, mely az időn és téren túli világokba is elér? Ebben rejlenek a nyolcadik és a kilencedik boldogmondás beígért áldásai: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.” (Mt 5,10-12) Ha eltökélten Isten felé fordulunk, szembenézve a fenyegetésekkel, melyek elpusztítani igyekeznek, amit éppen kibontakoztatunk magunkban, lehetőségünk lesz még hatalmasabb indíttatással törekedni a valóban és örökké igaz, szép és jó felé.
*Az élettest a fizikai testtel többé-kevésbé átfedésben lévő, érzékfeletti energiatest, mely élettel hatja át a fizikai testet.
Fordította: Boros Mária