Open/Close Menu Élő beszélgetések az egyén és a világ nagy kérdéseiről, a párkapcsolat, vallás, hivatás, válság, gyász, lelki és szellemi utak tükrében.

Evangéliumrészlet: Lukács 22,7-20

* Peter Skaller: A forrástól a hatalmas folyóig *

Amint elérkezett az óra, asztalhoz telepedett a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: „Vegyétek, osszátok el magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.” Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak. (Lk 22,14-20)

Egy zsidó otthonban a pészah idején az étkezés úgy kezdődik, hogy egy gyermek megkérdezi: „Miért olyan különleges ez az este?” Gyakran egy nagyapa az, aki ekkor felidézi az első pészah és a Mózes vezetésével zajló egyiptomi kivonulás történetét. Döntő pillanat volt ez a héber nép történelmében és kialakulásában, és ebből az eseményből eredt a diaszpóráig menően világszerte elterjedt, évente megrendezett ünnep. A közös emlékezés, az újrakapcsolódás tette belép a zsidó nép véráramába és újra egybefogja őket.

Amikor egy közösség nagycsütörtök este összegyűlik, hogy emlékezzen az utolsó vacsorára, ott is felvetődhet a kérdés: „Miért olyan különleges ez az este?” Hiszen ez egy zsidó húsvéti vacsora volt, melyet Jézus a tanítványaival ült meg. És éppúgy, ahogy a halál angyala átsuhant a zsidó otthonok fölött, Krisztus is így indította el azt az eseményt, amely majd lehetővé teszi a halál legyőzését, ezúttal azonban nem egyetlen népért, hanem minden egyes emberért, aki az idők folyamán elérkezik oda, hogy Krisztust magába fogadja.

Képzeljük csak el: a felső teremben elfogyasztott egyszerű ételből egy szertartás eredt, melyet sok templomban az egész világon mindennap újra bemutatnak az oltáriszentségben (eucharisztia). Krisztus élő jelenléte ezeken a szertartásokon átváltoztatja a kenyeret és a bort. Tehát míg a karácsonyról, a húsvétról és a többi keresztény ünnepről csak évente egyszer emlékezünk meg, az oltáriszentség, avagy az utolsó vacsora újracelebrálása a kereszténység örökké jelen lévő éltető vérét és testét képezi.

Az eredeti utolsó vacsora egy kis forráshoz hasonlítható, amelyből egy hatalmas folyó ered. Ebből a folyóból számtalan lélek iszik, eszik, jut táplálékhoz, megtisztuláshoz és felfrissüléshez.  Valójában ez a folyó visszakövethető egészen az első egyiptomi pészahig, melynek a metamorfózisa az eucharisztia.

Amit Krisztus eredetileg a kenyérbe és a borba beleárasztott, saját életét, melyet e folyamatban Istennek ajánlott fel az egész világ üdvére, még ma is felajánlja, és ez így lesz a jövőben is. Amikor kegyeletteljes emberek összegyűlnek, és „méltóan teljesítik” ezt a cselekedetet, megszentelődnek azáltal, hogy magukra öltik ezt az életet, amely húsvét óta az egész világ számára és minden időben elérhetővé vált, amikor az oltáriszentséget helyesen celebrálják. Bárki számára elérhető, aki törekszik erre a kommunióra, ezáltal pedig túlnő a héber nép saját határain. Az utolsó vacsora óta tehát bárki részesülhet a „kivonulásban”, vagyis a szabadságba történő utazásban.

Az oltáriszentség forrása az első pészahból eredt és indult útjára Izrael törzsein átáramolva, és túlnőve mindezen továbbfolyik az utolsó vacsorán keresztül, mint egy hatalmas folyó, a hatalmas sereghez, melyet „meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből…” (Jel 7,9)

Szívből jövő imánkon keresztül Krisztus teste és vére, az Ő lénye és élete áthatja testünket és vérünket, hogy „tagjainkat” új módon kapcsolja össze. Ez az emlékezés, „újra összetagozódás” valódi értelme. És a „tagok” alatt nemcsak saját testünket, hanem az Ő közösségének testét is értjük. Így növekszünk az úton, mely afelé visz, ahol örökre a „Krisztus bennünk”-kel élhetünk. Ezért adunk hálát, ami a görög eucharisztia szó jelentése. Ezért olyan különleges a nagycsütörtök este.

© 2019 A Keresztény Közösség Egyház