Open/Close Menu Élő beszélgetések az egyén és a világ nagy kérdéseiről, a párkapcsolat, vallás, hivatás, válság, gyász, lelki és szellemi utak tükrében.

E heti evangéliumrészlet: János 8,1-13

* Peter Skaller: A Nap a sivatagban *

Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. (Jn 8,3-9)

A legtöbb teremtmény éjjeli életet él a sivatagban. Napkeltekor sietve odújába, üregébe vagy a kövek alá bújik, hogy menedéket leljen az égető nap és az aszott föld elől. Csak nagyon kevés állat tudott ezekhez alkalmazkodni és elviselni a napsütés teremtette körülményeket, melyek ilyen hőséggel és szárazsággal járnak.

Amint Krisztus és az asszony a házasságtörés történetében ott áll „középen”, a vádlók elfordulnak, és eloldalognak a világ világosságától és attól, akit könyörtelenül halálra köveztek volna, ha a világossága nem ragyog. Mivel a vádlók megkímélik az asszonyt a megkövezéstől, azt hihetnénk, hogy Krisztus lángoló fénye felébresztette a lelkiismeretet a Törvény megszállottjaiban.

De jutottak-e valójában morális felismerésre? Azt olvassuk később Jánosnál (8,59), hogy a vádlók tovább bosszantották és támadták Jézust, míg végül kövekért nyúltak, hogy megdobálják. Tehát amikor elfordultak, az inkább olyan volt, mintha a napfelkeltét élték volna meg a sivatagban, ami elől sietve menedéket kellett találniuk, nem pedig olyan, mint a lelkiismeret felébredése. Hiszen akkor képmutatásukat felismerve alázattal odamehettek volna középre, hogy találkozzanak Krisztussal és az asszonnyal, és megváltoztathatták volna magatartásukat Krisztussal szemben.

A passióidőszakot a keresztény önismeret ünnepének is nevezik. Ádám, miután felismerte az édenkertben, hogy eltévelyedett az isteni szándéktól, szégyenkezve fordult el, hogy elbújjon Isten szeme elől. Hasonlóképpen, a passióünnep feketéje megmutathatja, miképpen rejtjük el valódi önmagunkat a materialista tudatba, hogy kitérjünk a Szellem igazsága elől. Valamiféle önkövezés ez, egyfajta árnyashelykeresés saját aszott, sivatagos lelkünkben.

A lelkiismeret a szellemvilág kapuőre, de az ítélkező morális fény pózában a vádló (Jel 12,10) is ott ólálkodik, aki az igazi fénytől való félelmében a materializmus köveivel akar betemetni bennünket. Krisztus azonban igaz lelkiismeretünk furdalásait a megbocsátás gyógyírjával és azzal a reménnyel burkolja be, hogy jövőbeli utunkon adódnak majd lehetőségek, hogy hibáinkat kijavítsuk és morálisan erősebbé váljunk.

Nem kell elfordulnunk Krisztus kíméletes fényétől. Lényünk középpontjában biztonságosan közelíthetünk hozzá, és megbocsátó bátorításra találhatunk utunk folytatásához.

A tökéletlen nárcisz

Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: „Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?” Ő így felelt: „Senki, Uram.” Jézus pedig ezt mondta neki: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,10-11)

A kertbe megyünk, hogy szedjünk egy csokor élénksárga nárciszt, és találunk egyet, melynek kelyhén egy hiba, sötét elszíneződés van. Megtehetjük, hogy egyszerűen eldobjuk, vagy hogy megtartjuk – egyéni ízlés dolga. De amikor egy emberben találkozunk valamilyen tökéletlenséggel – furcsa tulajdonsággal vagy erkölcstelen cselekedettel –, gyakran zavarba esünk, hogy hogyan reagáljunk.

Mennyire kell visszataszítónak lennie egy ember cselekedeteinek, mielőtt úgy döntünk, hogy kizárjuk szeretetünkből? Van határ, ahonnan nincs visszaút? A füllentéstől a népirtásig terjedő igen széles választék mely pontján jelenhet meg jogosan az ítélet – ha egyáltalán van ilyen pont? És fordítva: milyen mélyre kell néznünk egy emberbe ahhoz, hogy felfedezzük benne, ami emberi és jó, és vajon megtalálható-e ez mindenkiben egyformán?

Ezek a kérdések a végtelen filozófia és a véleményalkotás tárgykörébe tartoznak, és nemcsak magánéletünkre hatnak, hanem olyan gyakorlati területekre is kiterjednek, mint a törvénykezés, a bíróságok, a börtönbüntetés és a halálbüntetés. Adnak-e az evangéliumok erre nézve bármiféle iránymutatást? Ott van Péter, aki megtagadja Krisztust, az asszony, aki házasságtörést követ el, a meggyógyított, aki hálátlan, a vámszedők és bűnösök, akikkel Jézus együtt étkezik, Júdás, aki kiszolgáltatta Őt és a csőcselék, mely végül a halálát kívánta. Ezek az emberek megbocsátást nyertek és nem ítéltettek el, példájuk pedig a moralitás széles területét fogja át.

Krisztus nyilvánvalóan mindenki lénye mélyén látja a potenciálisan tökéletes, fejlődő embert. Ahelyett, hogy véleményt alkotnánk az emberiségről, erről vagy arról az emberről, aki ezt vagy azt a gaztettet követte el – akár ellenünk, akár valaki más ellen –, talán meg kell próbálnunk a lehető legmélyebbre nézni másokba, hogy megkeressük, mi rejlik ott az igazságból, szépségből és jóságból. És eközben magunkba is tekinthetünk, hogy felkutassuk, mi rejlik a másoknak és önmagunknak olyan sok fájdalmat okozó hiányosságainknál és tökéletlenségeinknél mélyebben. (A megbocsátás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy eltekintünk az igazság és a tanítás helyénvaló alkalmazásától.)

Mondhatjuk-e, hogy az a képesség, hogy behatoljunk a másokban és magunkban rejlő jóság birodalmába, miközben felfüggesztjük az ítélkezést és kiterjesztjük a könyörületes megértést, talán a legjobb mércéje annak, hogy milyen fokon hat bennünk a világ világossága?

Mivel valószínűleg úgy találjuk majd, hogy eléggé korlátozottak vagyunk e képességünkben (egy újabb hiányosság?), ez a felismerés arra serkenthet bennünket, hogy tovább keressük a fényt. Krisztus bennünk legvégül megmutatja, hogy nem tekinthetünk az emberi gyengeségekre és hiányosságokra – sem a másokéra, sem a magunkéra – úgy, mint a nárciszéra. Soha nem állhat elő az ’eldobni’ vagy ’megtartani’ választási lehetősége rokonszenvünk vagy ellenszenvünk alapján. A morális ítélőképesség mellett a fény és a könyörületes szeretet az, amit törekszünk magunkban életre kelteni.

© 2019 A Keresztény Közösség Egyház