Passió – 3. hét

Peter Skaller: A Nap a sivatagban

E heti evangéliumrészlet: János 8,1-13

Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. (Jn 8,3-9)

A legtöbb teremtmény éjjeli életet él a sivatagban. Napkeltekor sietve odújába, üregébe vagy a kövek alá bújik, hogy menedéket leljen az égető nap és az aszott föld elől. Csak nagyon kevés állat tudott ezekhez alkalmazkodni és elviselni a napsütés teremtette körülményeket, melyek ilyen hőséggel és szárazsággal járnak.

Amint Krisztus és az asszony a házasságtörés történetében ott áll „középen”, a vádlók elfordulnak, és eloldalognak a világ világosságától és attól, akit könyörtelenül halálra köveztek volna, ha a világossága nem ragyog. Mivel a vádlók megkímélik az asszonyt a megkövezéstől, azt hihetnénk, hogy Krisztus lángoló fénye felébresztette a lelkiismeretet a Törvény megszállottjaiban.

De jutottak-e valójában morális felismerésre? Azt olvassuk később Jánosnál (8,59), hogy a vádlók tovább bosszantották és támadták Jézust, míg végül kövekért nyúltak, hogy megdobálják. Tehát amikor elfordultak, az inkább olyan volt, mintha a napfelkeltét élték volna meg a sivatagban, ami elől sietve menedéket kellett találniuk, nem pedig olyan, mint a lelkiismeret felébredése. Hiszen akkor képmutatásukat felismerve alázattal odamehettek volna középre, hogy találkozzanak Krisztussal és az asszonnyal, és megváltoztathatták volna magatartásukat Krisztussal szemben.

A passióidőszakot a keresztény önismeret ünnepének is nevezik. Ádám, miután felismerte az édenkertben, hogy eltévelyedett az isteni szándéktól, szégyenkezve fordult el, hogy elbújjon Isten szeme elől. Hasonlóképpen, a passióünnep feketéje megmutathatja, miképpen rejtjük el valódi önmagunkat a materialista tudatba, hogy kitérjünk a Szellem igazsága elől. Valamiféle önkövezés ez, egyfajta árnyashelykeresés saját aszott, sivatagos lelkünkben.

A lelkiismeret a szellemvilág kapuőre, de az ítélkező morális fény pózában a vádló (Jel 12,10) is ott ólálkodik, aki az igazi fénytől való félelmében a materializmus köveivel akar betemetni bennünket. Krisztus azonban igaz lelkiismeretünk furdalásait a megbocsátás gyógyírjával és azzal a reménnyel burkolja be, hogy jövőbeli utunkon adódnak majd lehetőségek, hogy hibáinkat kijavítsuk és morálisan erősebbé váljunk.

Nem kell elfordulnunk Krisztus kíméletes fényétől. Lényünk középpontjában biztonságosan közelíthetünk hozzá, és megbocsátó bátorításra találhatunk utunk folytatásához.

Fordította: Boros Mária