Peter Skaller: Tizenkét kosár pára
E heti evangéliumrészlet: János 6,1-15
Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Azon a részen sok fű volt. Letelepedtek hát, s csak a férfiak voltak szám szerint ötezren. Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak. Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. (Jn 6, 10-13)
Öt kenyér és két hal megszaporításával ötezer ember jóllakatásához elegendő táplálékot előteremteni – nagy tett. De egészen biztos, hogy ha ezt meg tudta Krisztus tenni, akkor arra is képes lett volna, hogy a pontosan szükséges mennyiséget teremtse elő. Így viszont a „maradék” tizenkét kosár rejtély maradt a teológusok számára. Mi volt a rendeltetésük, ha volt egyáltalán, és milyen későbbi felhasználásra voltak szánva?
A szikláról lezúduló vízesés táplálékot szállít a folyónak és az útjába eső vizes világnak, végül pedig az óceánba jut. Amint a vízzuhatag fröccsenve átbukik a sziklán, és nekiütközik az alatta elterülő medencének, finom vízpermet, pára keletkezik, melyben gyakran fény és szivárvány csillan meg. A vízesést körülölelő, ebben a permetben fürdő sziklameredélyeket moha, májvirágok, páfrányok és mindenféle pompás fű és virág lepi. Ennek a párának a hatása egészen messzire elér – attól függően, mennyire bőséges a vízesés. A hasonló sziklafalakon, ahová már nem jut el, nem ilyen gazdag az élet.
Amikor az emberek nyitott szívvel fogadják be az oltáriszentséget, a fentről áradó élet fénye áthatja és táplálja őket. Akiknek megadatott a szellemi látás, gyakran arról számolnak be, hogy a megszentelt szubsztanciákat, a kelyhet és az oltárt finom párához hasonló fény veszi körül. Amikor a szertartás különösen erős, ez az aura teljesen áthatja a kápolna terét, sőt akár a környéket is magába öleli. A puha fény olyan, mint a pára, amely a jelenlévők szívébe felülről leömlő fénynek, az élet fényének főáramából megmarad.
János nem mondja azt nyíltan, hogy a fizikai kenyér és hal megszaporítása történt az ötezres sokaság jóllakatásánál. Hogy úgy volt vagy sem, talán nem olyan fontos. Ami inkább fontos, az az, hogy Krisztus élete kiáradt a jelenlévőkre és csillapította lelki éhségüket. Jézus később azt mondta a jóllakottaknak: „Bizony, bizony, mondom nektek, … azért kerestek, … mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek…” (Jn 6,26-27)
Tudjuk, hogy amit gondolunk, érzünk és akarunk, kisugárzik a világba, és hatásával javít vagy ront rajta – még ott is, ahol ezek a hatások nem közvetlenül az érzékszervekkel érzékelhetők. Krisztus testet öltése pedig azt jelenti, hogy amire a világ rendeltetett, abból egyre több megvalósul azon keresztül, ami az Őt befogadó szívekből árad.
Emil Bock az Újszövetségről írt tanulmányaiban* azt mondja, hogy a tizenkét kosár a tizenkét állatövi csillagképet szimbolizálja, melyeken keresztül mind a természeti világok, mind az emberi moralitás elrendeltettek. Vajon elképzelhető akkor, hogy a tizenkét kosárnyi maradék valamiféle finom fény-párát hordozott, amely a Krisztus által az emberi szívekbe árasztott életerőt kísérte, és hogy ez a pára szolgálhatna úgy, hogy elősegítse akár a csillagos ég működését is?
Elképzelhető-e, hogy minél tágabbra nyitjuk szívünket Krisztus fénye és élete előtt, annál inkább fénnyel és szivárvánnyal telt lesz a pára, mely a szívünkből kiárad, és ez a pára segít majd táplálni az élet gazdagságát a világban?
*Das Evangelium, Betrachtungen zum neuen Testament – Studienausgabe, Verlag Urachhaus
Fordította: Boros Mária