A Keresztény Közösség emberszentelő szertartásán, 2020. április 5-én, Virágvasárnap elhangzott prédikáció és az ahhoz vezető út

Bozókiné Tengely Anna

Nehéz egy prédikációt írásban közölni – legalábbis számomra ez egy küzdelem, mégis fontosnak érzem, hogy most megpróbáljam. Mi teszi nehézzé? Az, hogy valami lényeges elveszik. A pillanat ereje, a születés csodája, a hangsúly, a csend, a földi és égi gyülekezet jelenléte, közös lélegzése, amiből a szavak ott és akkor születnek, és hatnak tovább… És hogy ezt a pillanatot mi minden előzi meg, hogyan készülünk egy prédikációra, az még a jelenlévőknek is rejtve marad, csak a hatása érzékelhető. Ebbe a titokba szeretnék egy kis bepillantást adni. Fogadjátok nyitott szívvel, és ha érdemesnek tartjátok rá, éltessétek tovább magatokban, hagyjátok tovább formálódni.

A prédikáció a mindig aktuális evangéliumi rész után és a Credo (Hitvallás) előtt hangzik el az Emberszentelő Szertartáson. A virágvasárnapi evangéliumrészlet a következő volt:

Máté 21,1-11

Amikor Jeruzsálemhez közeledve Betfagéba, az Olajfák-hegyéhez értek, Jézus elküldte két tanítványát, ezzel a megbízatással: “Menjetek a szemközti faluba! Találtok ott egy megkötött szamarat a csikajával. Oldjátok el és vezessétek ide! Ha valaki szólna érte, mondjátok, hogy szüksége van rá Urunknak, akkor rögtön elengedi.” Ez azért történt, hogy beteljesedjék a próféta szava: Mondjátok meg Sion leányának: Nézd, királyod jön hozzád, szerényen, szamárháton, a teherhordó állat csikaján. A tanítványok elmentek, s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták a szamarat és csikaját, ráterítették ruhájukat, ő pedig felült rá. A nép közül sokan eléje terítették ruhájukat az útra, mások ágakat tördeltek a fákról, és az útra tették. Az előtte járó, és az utána tóduló tömeg így kiáltozott: “Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” Amikor beért Jeruzsálembe, az egész város izgalomba jött. “Ki ez?” – kérdezgették. – “Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből” – felelte a nép.

Mit üzen ma az isteni világ ezzel az evangéliumi részlettel? Éppen most, amikor ebben a különleges élethelyzetben vagyunk? Nemcsak a vírus, a bezártság, hanem a különleges bolygóhatások is érvényesülnek. Aztán az ünnepi időszak különös kettőssége: Virágvasárnap most éppen egybeesik az Őshúsvét vasárnapjával (33.04.05.); vagyis a Nagyhét kezdete egyben a Feltámadás évfordulója.
Melyik kép segíthet éppen azoknak az embereknek, akik majd ott ülnek vasárnap a szertartáson? (Amit persze sosem lehet előre tudni, mégis a gyülekezeti tagok felidézése alakítja, formálja a prédikációt, hiszen a cél az, hogy minden egyes ember azt érezze, hogy ez éppen nekem szólt, ez egy személyes üzenet nekem az isteni világból, ami bátorít, segít, kísér az utamon.)

A szamár képe jött újra és újra elő. A szamár, aki kitartóan cipeli a terhet, dolgozik. Azt is elég jól tűri, ha rapszodikusan van munkára fogva. A szamár, aki csökönyös is tud lenni, ám szép szóval, szeretettel, törődéssel sok mindent eltűr.
Vajon hogyan tűri, ha megkötözik? Vajon ki és hogyan kötözte meg az evangéliumi részletben? Hogyan és mitől kell eloldozni? Mi a következő feladat, amibe be akarják fogni? Mi a teher és hová vezet az út? Meddig tart ez az út?
Az Úrnak van rá szüksége, hogy bevonuljon Jeruzsálembe.
Ez az őskép. De mit jelent ez ma nekünk?

Azokban a napokban, amikor egy prédikációval élek együtt, ilyen és hasonló kérdések hangzanak fel bennem, képek peregnek, mint egy filmben. Érkeznek hozzá szavak, néha mondatok, amelyeket próbálok leírni, aztán mindent félretenni, mert azt érzem, hogy még mindig van valami, amit nem sikerült megragadnom. Valami több van még itt.
Így telik a hét, a nappalok, az éjszakák, a reggeli ébredés utáni emlékképek, hangok. Sokszor azt érzem, hogy most megvan, hogy mi az üzenet, aztán elillan, mint egy fénysugár.
Ám mindez szavak nélkül is jelen van a vasárnap elhangzó prédikációban.

És most következzen maga a prédikáció, ami természetesen nem pontosan így hangzott el, hiszen nem volt előre megírva, utólag pedig nem lehet szóról szóra rögzíteni. Így akik jelen voltak, és hallották, kérem, hogy nézzék el ezt nekem.

„Mindannyian, akik most itt élünk a földön, egyszer régen elhatároztuk, hogy egy nagy utazásra akarunk indulni. Ehhez egyetlen szabályt kaptunk: szamáron kell utaznunk. Egyetlen segítséget kaptunk: sokan lesznek még, akik ugyanígy utaznak; velük újra és újra találkozni fogunk. Olykor együtt haladunk, olykor elválunk majd egymástól. És egyetlen feladatot kaptunk: van EGY az utazók között, aki ismeri az utat. ŐT kell megtalálni és ŐT kell követni.

Így indultunk útra valamennyien nagyon régen, és az út során sok mindent elfelejtettünk, amire most talán emlékeznünk kellene.

Ki is az a szamár, akin utaznunk kell? Assisi Szent Ferenc a fizikai testét nevezte szamár testvérnek, aki hordozza és viszi őt a világban, hogy tehesse a dolgát; ám aki néha megmakacsolja magát és nem mozdul. Olyan, mintha valaki megkötözte volna.

Talán bosszankodunk mi is, amikor azt érezzük, hogy az utunk során valaki megkötözte a szamarunkat. De talán mi magunk vagyunk azok, akik megkötöztük, csak észre sem vesszük. Amikor például a gondolataink, amelyektől nem tudunk megszabadulni, vagy a szokásaink, amelyeket szeretnénk megváltoztatni, de nem megy…, ilyenkor úgy érezhetjük magunkat, mint az a csacsi, akit a malomkőhöz kötöttek és csak körbe-körbejár. Nem halad előre. Vagy amikor a félelem, a bosszúság, vagy a kritika gúzsba köt minket.

Ha sikerül észrevenni ezeket a köteleket, és el tudjuk oldozni a szamarunkat, akkor folytathatjuk az utunkat a ránk bízott feladattal.

Ám az út, amit magunk választottunk, hogy elindulunk rajta, igen hosszú. Hetek, hónapok, évek, évtizedek, sőt életek telnek el, és még mindig nem értük el a célt, még mindig úton vagyunk. Az a szamár, aki pillanatnyilag a társunk, elkísér minket egy darabon, de aztán ő is elfárad. Búcsút kell vennünk tőle, ami fájdalommal és szomorúsággal is jár, de tudjuk, hogy nekünk még tovább kell mennünk. Ilyenkor megállunk egy fogadónál, ahol kipihenhetjük magunkat és új szamarat kaphatunk, amivel folytathatjuk az utunkat. A fogadóban is, és az úton is sok társunkkal találkozunk, akik ugyanazt a feladatot kapták. Megtalálni ŐT, aki ismeri az utat.
ŐT, aki egyszer ugyanígy egy szamáron bevonult a földi Jeruzsálembe, hogy olyan társakra találjon, akik követik ŐT és vállalják a további utat – most már vele együtt – az égi Jeruzsálembe.

Keressük meg, és oldozzuk el a csomókat, ami a szamarunkat megköti, hiszen az Úrnak van rá szüksége.
Keressük és kövessük Őt! Legyünk társai az úton!”

Letölthető pdf formátumban: Hogyan születik egy prédikáció

© 2019 A Keresztény Közösség Egyház