A Mennybemenetel ünnepe az ég felé irányít bennünket. De az évszak, a körülöttünk kibontakozott tavaszi csoda hangulata nem engedi meg, hogy egy túlvilági ég gondolata szülessen meg bennünk. Az a sok-sok szépségben megújuló élet, ami érzékeink elé tárul, mind arra késztet, hogy újra fellobbanjon bennünk a Föld iránti szeretet. Lelkünk ünnepélyes hangulattal az e világi tájaknak adja át magát. A jelek sokasága vesz körül bennünket, amely mind a földi mennyországot nyilatkoztatja ki számunkra, s azt mondja, hogy nem a túlvilági, hanem a földi mennyországot kell ezen a tavaszi ünnepen megtalálnunk. Mindaz a ragyogó virágdísz, ami színekkel hinti tele a tavaszi földet, nem az ég véget nem érő jele-e földi világunkban, nem égi ruha-e, amibe Földünk öltözik? Egzakt valóság, nemcsak költői kép, amit Eichendorff Holdas éj című költeményében kimond:
Mintha az Ég, csendben
Megcsókolta volna a Földet,
Hogy virágpompájában
Most már róla kelljen álmodnia.
A Föld valóban az Ég csókjáról álmodik, ami téli alvása sötétségéből felébresztette. A virágok fehérségét és tarkaságát nem önmagából hozza elő. Ezek az Éggel való titkos egyesülésnek a bizonyítékai, amit a tavasz csodája hozott létre.
Az egyik olyan jel, amely különösen megtaníthat a földi mennybemenetel titkának megértésére, a virágzó fák jele, amelyek sokszor oly meglepően és boldogítóan gyorsan, egy éjszaka kapják meg díszüket. Mikor a fa csak zöld lombját hordja, még nem tökéletes, nem befejezett. Csak addig a rövid ideig válik ősképe a Földön teljesen láthatóvá, amíg virágdíszében pompázik. Minden virágzó fa csoda. S ezt mi sokkal közvetlenebbül éreznénk, ha évről évre nem szoknánk meg a látványát. Tulajdonképpen a fa nem más, mint az Ég felé emelt virágos rét. A fa virágdíszben ragyogó csúcsa gömbölyű kerekségében kicsinyített képe a Földnek, amely szeretne megszabadulni a nehézség igézetéből és mennybe szállni. A virágzó fa sok mindenre megtaníthat bennünket. Megmutatja, hogy a mennybemenetelt nem szabad a földi szinttől való távolsággal mérni, hanem csak az ég felé törő lendítőerő intenzitásával. Ha a fa koronája csak kevéssé emelkedik is a Föld síkja fölé, virágzása bebizonyítja, hogy az Ég elismerte a fa mennybemenetelét. És a virágzó fa képet ad arról is, hogy a Föld – amikor mennybemenetelét véghezviszi – nem válik hűtlenné önmagához. A virágképző nedvek felszállásának mennybemeneteli folyamata nem idegeníti el a Föld lelkét ettől a világtól. Ha azután a virágok lehullanak, ez korántsem jelenti azt, hogy visszatért az égi csoda a túlvilágra, hanem azokká az adományokká változott, amiket – mint gyümölcsöt – szedhetünk a fákról: az az Ég, amit a természet a mennybemenetel idején elénk varázsol, nem más, mint az eredetek és csírák szférája, ami földi létünk mögött fejti ki erőit, és amelyből a Földön minden állandóan újjászületik.
A mennybemenetel példázataként szól hozzánk az is, ha a mezőn járunk, és nézzük, hogyan emelkednek a pacsirták énekelve a magasba. Nyílegyenesen szállnak az Ég felé, és trillázó énekük segíti őket. A Föld lelkének erőáramlásai, amik a tavaszi természet Ég felé törekvését előidézik, a pacsirta felfelé röptében láthatóvá, sőt ujjongó dalában hallhatóvá is válnak. Ez a belső felemelkedés lendületes erejű képet elevenít meg lelkünkben a magasságok felé, amelyekből új erőt meríthetünk életünkhöz és küzdelmeinkhez. A Mennybemenetel ünnepének mennye nem túlvilág, hanem a felemelkedés szférája, amelyre itt, ezen a világon van szükségünk, ha nem akarunk a belső bénultság és elhalás áldozataivá válni.
Vagy ha feltekintünk a felhőkre, hiszen leginkább a Mennybemenetel idejétől kezdve láthatók az évszak előrehaladtával az égen többnyire hatalmas, fehér gömbökké tömörülő gomolyfelhők, ezek a kozmikus, virágzó fákhoz hasonló felhők aztán igazán képmásai a Földnek, amely szeretne az egek magasságába emelkedni. Az egész atmoszférát betöltő nagy kozmikus fellendülés eredményei. Bennük viszi végbe a Föld nedvessége a Nap újra megjelenő melegének hatására mennybemenetelét, hogy az égi magasságokban megtermékenyülve életet adó nedvességként harmat és eső formájában ismét visszatérjen a Földre. Semmi nem cáfolhatná meg klasszikusabban és nyomatékosabban az Ég gondolatának túlvilági mivoltát, és szemléltethetné jobban a tavaszi ég e világ felé fordulását, mint a Föld nedvességének körforgása, amit oly nagyszerűen jelképeznek az ég felhői. A tavaszi természetben minden mennybemenetel földi világunk javára történik. Mindig az égi létbe való felemelkedés a földi létért. Hogyha hanyatt fekszünk a réten, és feltekintünk egy virágzó fára, ha követjük a pacsirta repülését vagy a felhők méltóságteljes, nagyszerű vonulását, akkor mindig az égbe tekintünk bele. S mégis Földünk az, amit ilyenkor szemünkkel megcsodálunk. Sejtve nézünk abba a szférába, amelyből a Föld élete fakad. Felfelé vetett pillantásunk az égi Földdel találkozik, és a földi Éggel: az égig emelkedett földi világgal, a Föld mennybemenetelével.
Ez a földi ég, a földi természet létünkben benne, mögötte és felette lévő emelkedett szféra az a menny, amelybe a Feltámadott húsvét után negyven nappal felment. Az egész jövőbeni keresztény életérzés számára döntő lesz, hogy milyen ismeretek és hangulatok kapcsolódnak majd a mennybemenetel gondolatához. Ha az emberek képesek lesznek majd a létbe szervesen beleilleszkedő képzetet alkotni Krisztus mennybemenetelének titkáról, az vissza fogja hozni a kereszténység természetességét és tettrekész Föld felé fordulását.
Részlet a Három év című könyvből. Fordította Esze Gáborné.