A pünkösdi esemény a mennybemenetel élményén túlmenően a húsvéti létesülés és növekedés egyik legfontosabb állomása. Amit a tanítványok pünkösd reggelén átélnek – amikor napfelkeltekor az utolsó vacsora termében a szent elragadtatás tüze rájuk száll –, abban csúcsosodik ki összes húsvéti találkozásuk. A negyven nap alatt a „házban” történt találkozások, a „hegyen”, valamint a „tónál” lefolyt találkozások egyaránt.
Getsemáné óta különös, elragadtatott állapotban voltak a tanítványok. Mindazok révén, ami ezt megelőzte, Énjük és lelkük kiemelkedett testükből úgy, ahogy ez egyébként csak alvás közben szokott történni. Nem voltak a szó teljes értelmében urai tudatuknak. Azok a csodálatos képek és szavak, amiknek a negyven nap találkozásai révén váltak részesévé, bármennyire megragadták is őket, mégiscsak úgy járták át lelküket, mint hatalmas erejű álmok. Összes kiküldési élményük is csak mint távoli sejtelem és vízió jutott el tudatukig. Különösen a mennybemenetel és pünkösd közötti tíz nap alatt volt lelkük igen távol testüktől, amikor a húsvéti találkozások megszűntek, és az a veszély fenyegette őket, hogy a kozmikus magány és szomorúság mélységeibe merülnek.
Pünkösd reggelén hirtelen visszakapták énjüket. A szél zúgása és a tűz fellobbanása voltak a hatalmas ébredés kísérőjelenségei. Mint ahogy ébredéskor minden reggel magunkkal hozzuk nappali életünkbe egész éjszakai „mennybemenetelünk” gyümölcseit, így most a tanítványoknak sem csupán emberi énje költözött vissza testi burkába, mert mindegyikük énjében benne izzott és lángolt a húsvéti és mennybemeneteli elragadtatás gyümölcse. A Krisztus-Én a tanyítványok énjében és az a Krisztus-szikra, amit a tanítványok lelke a Feltámadott mennybemenetelében való részvételükből magával hozott, ezek voltak a tüzes nyelvek, amik most lényükből fellángoltak.
A tanítványok lelkében olyasvalami történt, mint a földi természet lelkében tavasz idején. A virágzás varázslatos állapota, ami olyan, mint a Föld lelkének szépségbe való elragadtatása, többnyire a Mennybemenetel idején éri el csúcspontját. Pünkösdre már ismét földre hullott a legtöbb virág. Úgy tűnik, hogy megszűnt a szépség csodája. Pedig még itt van. Csendben, elrejtőzve tovább él. Ahol eddig virágok voltak, most gyümölcs érik. A gyümölcsök fejlődése úgy kezdődik, hogy megduzzad a magház, s itt látjuk, miként tagozódik bele megfoghatóan a Földbe a mennybemenetel csodája. A gyümölcs nem más, mint amit a Föld lelke mennybemeneteléből magával hozott. Aki tisztánlátó szemmel néz ki a pünkösdi természetbe, az esetleg megláthatja, hogy a magházak körül apró lángocskák fénylenek és izzanak. Így volt ez a tanítványok lelkében, mikor pünkösd reggelén elérkezett nagy, krisztusi ébredésük. A húsvéti elragadtatást a pünkösdi „benne lakozás” váltotta fel. A krisztusi tűz, ami egyre inkább szétárad a Föld környezetében, lángoló magként kezd kifejlődni az emberi bensőben is. A Feltámadott ezentúl mint mag és csíra él az övéi lelkében, akiket ezért szellemi tüzes lángok vesznek körül. Az emberek az új teremtés elsőszülöttei. „Krisztus bennünk” a kezdete Krisztus gyümölcsöt hozó beköltözésének mindabba, ami földi.
A bennük lakozó szellemi tűz úgy jutott el a tanítványok tudatába, mint erő és bátorság küldetésük véghezviteléhez. A mennybe menő Krisztus először magával ragadta őket létesülésébe, és sejtelemszerű képekben magasabb szempontból mutatta meg nekik apostolságuk teljes nagyságát, most pedig a Krisztus-Én bennük lakozása megadta a bátorságot ahhoz, hogy valóban szétszéledjenek a világba, és Krisztus szavainak kardjával lépjenek fel a világ minden démoniságával szemben.
Részlet a Három év című könyvből. Fordította Esze Gáborné.