Ez az ünnep a húsvéti ünnepkör része. A feltámadással kezdődő időszak negyvenedik napján van. Ideje a húsvét dátumával együtt változik, de a mennybemenetel napja mindig csütörtökre esik. Tíz nappal utána jön pünkösd, mellyel lezárul a mennybemenetel rövid időszaka. Kevés ünnep van, amely ekkora nehézséget okoz a mai embernek, mint ez, aminek az lehet a magyarázata, hogy nem ünneplik olyan széles körben, mint a húsvétot vagy a pünkösdöt. A keresztény ünnepkörben azonban lényeges részét képezi annak az átélési folyamatnak, amely egyiktől a másikig vezet. Az evangéliumból ismert események szerint a feltámadás napjai, amikor az apostolok a Feltámadott közvetlen jelenlétében éltek, a mennybemenetellel zárulnak le. Ekkor azt látták, hogy eltűnik a felhőkbe a szemük elől. Egy új szakasz kezdődik ezzel a feltámadási folyamatban: Krisztus egyesülése az Atya birodalmával. A kereszténység élete még ma is ebből az eseményből ered, s mint a patak vize, folytonosan a forrásából táplálkozik. Épp ezért olyan fontos, hogy korunkban ismét megértsük jelentőségét.
A mennybemenetel a legteljesebb virágba borulás időszakára esik. Az ég felé növő-törekvő fákat és a többi növényt már megérintette a fentről jövő meleg és fény, és ők a virágok színében és illatában nyújtják felénk az égi áldást. Az egész természet felfelé nyújtózkodik az égi magasságokba. Az emberlelkek érzései és vágyakozása a növényekkel és virágokkal összhangban szintén felfelé irányulnak, keresve a világot elárasztó napmeleg érintését. A növények világában, az állatok között és az emberek lelkében önkéntelenül is kialakul a mennybemenetel hangulata. Bármennyire földhözragadt is érdeklődésünk más évszakokban, ilyenkor természetszerűen nyílik meg tudatunk az égi magasságok felé, és éljük meg a valóságot nem egészen a földön, hanem elmerülve mindabban, ami a levegő szféráiban történik. A fény árad felénk az ide-oda áramló levegőben, és mi mohón igyekszünk feltöltekezni csodás melegével, élvezni a színek sziporkázását, magunkba szívni a levegőben úszó illatokat. Szívünkkel az ég felé fordulunk a természet kora nyári hangulatában.
Krisztus mennybemenetele azt jelenti, hogy Ő, aki leszállt a földre, legyőzte a halált és ismét életre kelt, most visszatér az Atya birodalmába. Ég felé tett mozdulata otthagyta nyomait az ünnep körüli lelkiállapotunkon és a természet hangulatán. De vajon milyen élményt jelent ma számunkra, ha felfelé nézünk? Milyennek gondoljuk a mennyet? Szomorúan meg kell vallanunk, hogy sokak számára a felfelé tekintés a bizonytalanba nézéssel azonos. A csillagképek csillagai töltik be éjszakai égboltot, és a bolygók a megszabott rendben róják pályájukat közöttük. Világunk festett mennyezete ez? A távoli fénypontok óriási, önálló birodalmak, amelyek előtt a mi kis világunk jelentéktelennek és kicsinynek tűnik? A csillagok, melyekre felnézünk, egy lélektelen, szívtelen univerzumról, egy mechanikus gépezetről üzennek? Akiben nincs hajlandóság elgondolkodni a különféle lények létezésén, a természetükben fellelhető, a világegyetem életét irányító láthatatlanon és szellemin, csak az efféle nézőpontot érti. A mennybemenetel az angyalok, arkangyalok és az egész mennyei sereglet ünnepe. Jelentése teljesen homályba borul, ha őket figyelmen kívül hagyjuk. Amikor a kereszténység világképében megjelennek, ez az ünnep elnyeri saját helyét, és jelentőséggel telik meg.
A csillagok fénylő pontjai olyan világokról tanúskodnak, amelyek rejtve vannak földi szemeink elől. Néha, ha az ember éjszaka sötét úton megy, a fényviszonyok játékaként láthatja megcsillanni egy állat szemeit, miközben a test a sötétben marad rejtve. A csillagok az éjszakában ragyogó szemek, míg a mögöttük rejlő lények elrejtőznek látásunk elől, de lelki szemeink elől nem. Kilenc hierarchikus rend lényei lakják be a világot, amiről a csillagok adnak jelzést. E lények tartják fenn és igazgatják hatalmuknál fogva a világegyetemet, melyhez Földünk is tartozik.
Mindannyian Isten lényének tagjai, az Ő létezésének részei, az Ő gondolatainak szemlélői, és az Ő akaratából léteznek. Evolúciós rendjüket, befolyásuk mértékét és a világegyetemben betöltött szerepüket tekintve különböznek egymástól. Isten lénye egységbe foglalt sokrétűség, szellemi világok sokasága az egyetemleges isteniben egyesítve. A mi emberi megértésünk könnyen saját korlátaiba ütközik egy ilyen elgondolás előtt. Megvan azonban az eszközünk, hogy megragadjuk, mégpedig önmagunkban való tükröződésében. Isten képére teremtettünk abban az értelemben, hogy mi is sokrétűek és mégis egységesek vagyunk. Vegyük például az emberi test belső szerveit. Mindegyiknek megvan a saját lényisége és létezési állapota, miközben az egymással közösségben történő működésük a mi életünket jelenti. Sokrétűségük hozzájárul egységességünk érzetéhez.
A csillagvilág mögött, amely Isten lakhelyének látható része, a kilenc égi rend élő, tevékeny lényei vannak. Ők az élet, a lélek és a szellem teremtményei. A földön lakó embergyermekekre gondoskodón és gyógyító akarattal tekintenek. A világegyetem egyáltalán nem lélektelen. A hierarchiák világon átáramló, azt átszövő szíverői töltik ki. Az emberi szív kicsinyke és egyéni, ha a világ szívéhez, vagyis Isten szívéhez hasonlítjuk, de képes megnyílni az isteni fény és meleg felé, ahogyan a virágok kitárják napszerű szirmaikat a Nap felé.
Mielőtt Krisztus a Földre szállt, az Atyaisten világában lakozott a kilenc hierarchia égi lényeinek körében. Amikor elhagyta a mennyet és emberi formát öltött, e lényektől eltávozott, és ők látták, amint elindul a távoli, titokzatos földi világba. Saját tapasztalat híján semmit sem tudtak a halálról. Messziről látták a sötét, ismeretlen erőt, mely markában tartja a Földet, és amely Isten által elhagyott, elveszett világgá tette. Most Krisztus eltávolodott tőlük, és csak messze, a mélységekbe alátekintve találhatták meg. Ő pedig végbevitte a Golgotán a halál és az élet cselekedetét, Isten Fiának tettét az elveszett világban. Az összes égi hierarchia csodálattal nézte ezt a tettet. Megértették, hogy bár a földön, az emberek között ment végbe, jelentősége az egész univerzumra kiterjedt. A Feltámadott azonban korábban nyilatkoztatta ki Önmagát az emberi lényeknek, mint az égi seregeknek. Már azelőtt tanította az apostolokat a feltámadás tényének elgondolására és átélésére, mielőtt megmutatta volna nekik. A fejlődés folyamatában ekkor kezdődő változás a Földön indult el, és elsőként az emberlelkek ismerhették meg – annak ellenére, hogy az ő megértésük túl korlátolt volt ahhoz, hogy megragadja azt, amit érzékelt. Aztán egy későbbi szakaszban a Feltámadott a mennyei seregeknek is kinyilatkoztatta a feltámadást. Ez volt a mennybemenetel.
Az apostolok látszólag annak voltak szemtanúi, hogy a felhők befogadják, és eltűnik a szemük elől. Ami valójában akkor történt, az Krisztus lényének kiterjedése volt az egész világegyetemre. Negyven napig a feltámadási test koncentrált alakjában élt, mely érzékelhető és tapintható volt a tanítványok számára. A koncentrációból azután kiterjedés lett. Az univerzum befogadta a Feltámadottat. A mennyei birodalmak látták, hogy felemelkedik a magasságokba, lényét akkorára terjeszti ki, hogy átfogja az egész világegyetemet, mert ez az Ő valódi alakja. Túl hatalmas lett, hogy az apostolok láthassák, mert nem voltak képesek a mennyekig látni. Látszólag eltűnt a távolba, mert lénye túlnőtt érzékelésük korlátain. Azt hitték, elveszítik a jelenben, mert hatalmassá nőtt, hogy beteljesüljön az Idő. Isten fiai a kilenc hierarchiában visszafogadták közösségükbe. Újra megtalálták Őt, aki a távoli világba távozott. Hallották Tőle a titkot, mely tapasztalatukon túl volt. Megkapták a tudást a halálról és arról, hogyan váltódott meg az élet a halál karmaiból. A mennyei kép kibővült és gazdagodott azzal az új kinccsel, melyet Krisztus hozott magával az Isten által oly sokáig elhagyott Földről, abból a küzdelemből, melyet a gonosszal és halállal folytatott a világban. Isten univerzuma magában foglalta a teremtés bölcsességét, az isteni csendből kiáradó, világteremtő Ige misztériumát. A mennybemenetelkor pedig a mennyei magasságok megismerték a feltámadás bölcsességét is, mely a mélységből született. Az égiek tudomást szereztek az új misztériumról, a halálból megszülető életről, amely a Földön, az emberek között jött világra.
A mennybemenetelkor örömmel fogadták Isten Fiát ismét az Atya házában, a mennyekben. A földi világ számára sem volt ez veszteség. A feltámadáskor Krisztus egyesült ezzel a világgal és az emberiség jövőbeli fejlődésével. A jövő vezérlő szellemévé vált. Lakhelyévé, cselekvési színterévé tette a Földet, az Ember feltámadásáért folytatott erőfeszítéseinek terévé. Visszatérése a mennyekbe az elveszett földi élet megtérése a csillagok közösségéhez. Ettől kezdve bolygónk élete megújul a felé áramló égi erők segítségével. Az Ótestamentum egyik képe prófécia a mennybemenetelről. Jákob azt álmodta, hogy egy létrát látott a Föld és az Ég között, melyen Isten angyalai jártak fel-alá. Amikor a feltámadt Krisztus visszatért a világegyetembe, felállította az aranylétrát a két világ között. Itt lakik velünk a Földön, és Szellemével belenő az égben lakozó Atya isteni jelenlétébe. Ő maga a létra ősi próféciájának beteljesülése, mivel általa került az emberiség újra közel az angyalokhoz, arkangyalokhoz és az egész mennyei sereghez.
A mennybemenetelkor saját belső szemünkkel látjuk Őt az univerzumban betöltött helyén, egy rövid időre megpillantjuk, lénye milyen fontos az egész kozmosz számára. Ez a látvány tudatára kell ébresszen minket annak, hogy az ember ugyanúgy az univerzum egy teremtménye, és megváltása fontos Isten összes fiának, akik a csillagok között laknak. Ma nehéz úgy gondolnunk az emberre, mint akinek valódi méltóságát az jelenti, hogy Isten gondolatában él. A nagy célok és magasztos törekvések iránti bátorság nem egykönnyen ragad meg minket. Könnyebb és kényelmesebb úgy gondolni emberi természetünkre, mint ami gyarló és gyenge, önmagunkra, hogy túl jelentéktelenek vagyunk, ezért nem várható el tőlünk, hogy jelentős helyet töltsünk be az univerzumban. Ám Krisztus mégis az ember alakját öltötte magára. Feltámadott teste az Istenember alakját formázza, és ma, amikor elénk jön az élet útján, egy új, átváltozott emberi lény áll előttünk. Ahogyan Ő felemelkedett az égi világba, ugyanígy fog – az idő beteljesülésével – a Krisztus képére átváltozott Ember felemelkedni. Az angyalok, arkangyalok és a mennyei seregek várják, hogy legfiatalabb testvérük, az Ember, akinek oly sokáig tartott földi feladatának végrehajtása, felemelkedjen közéjük. Krisztus isteni türelemmel követi végig az emberiség fejlődését, segítve az emberlelkeket a felemelkedéshez vezető úton. Az Ember valódi eszményképére emlékeztet bennünket, melyet saját erőnkből nem tudnánk önmagunkban megőrizni.
A mai korban is van olyan krisztusi esemény, amely visszatükrözi a mennybemenetelkor történteket. Akkor eltűnt a tanítványok szeme elől, és az egyetemes Istenség óriási alakját öltötte magára. Ma képes annyira összevonni lényét látható formába, hogy időről időre megmutatkozik azok számára, akiknél néhány pillanatig felfokozottan működik a látóképesség. Ez leginkább olyanokkal történik meg, akik egy ideig akkora megpróbáltatásnak vannak kitéve, hogy hétköznapi tudatállapotuk megváltozik. Ekkor Krisztus alakot ölt a Földet körbefonó és a Földbe áramló életerők összesűrítésével. Ez a fajta erő legnyilvánvalóbban a felhőkben jelenik meg, mivel azok egész létezését és működését ezen erők irányítják. Ezért van tehát, hogy Krisztus megjelenésének ezt a formáját úgy fejezi ki az evangélium, hogy „eljön a felhőkben”. Akik időről időre ilymódon személyesen találkoznak Vele, egy új emberlényt látnak maguk előtt. Isten Fiát látják, aki magára öltötte és megtartotta az Ember-séget. Szemük elé az a látvány tárul, amit a földi Emberiségnek még ezután kell önmagában kibontakoztatnia, ha az Ember be akarja teljesíteni a sorsot, melyre Isten által rendeltetett. Krisztus megjelenése felszólítás az emberi lélek számára, hogy keresse az utat, amely a mennybemenetelhez vezet, és ezáltal az égi seregek körébe, a szellemi lények közösségébe visz.
Fordította: Boros Mária
(Részlet a szerző „A keresztény évkör” c. könyvéből)