Amikor megérkezik a tavasz, amikor megjelennek a levelek a fákon, az első virágok a kertben és a sövényen, a köröttünk lévő világ, amely addig csupasz és sötét volt a tél folyamán, ismét kivirul. Eljön a virágzás ideje, mely megörvendezteti a világra tekintő embert. A nyár soha nem teljesíti be egészen a tavasz várakozását. Milyen finom és fénnyel teli a félig kibomlott, korai levelek arany-zöldje! Mire a nyár teljesen beköszönt, a levelek nagyobbak és durvábbak lesznek, zöldjük pedig érettebbre vált. Szépségük nem fokozódik, hanem hanyatlik. Tavasszal a levelek virágszerűek, a virágok pedig tisztán szín-lények, melyeket csak a szirmok tartanak össze anyagi formában. A tavasz gyönyörűsége a virágzásban rejlik.
Nincs a földön más teremtett lény, amely oly tisztán és közvetlenül mutatná meg valódi, szellemi természetét, mint a virágba borult növények. A kő, legyen az akár a legszebben kifejlett kristály, épp csak emlékeztet valódi természetére. Az állatokon megfigyelhetők szellemi lényük nyomai, ám földhöz kötött alakjukban elvarázsolt teremtmények, amelyek nem képesek önmaguk lenni. Milyen mélyre kell a megismerésnek hatolnia egy embertársunk szívébe, hogy érzékeljünk valamit abból, ami igazán benne él! A virágok azonban egész megjelenésükben tisztán tükrözik vissza azt, amik ők Isten szemében, a Mennyei Világban. A nyár eljövetelével a növények elveszítik ennek az áttetszőségnek egy részét. A föld súlya elkezdi lefelé húzni őket, és a fényt, melyet eddig föntről kaptak, átláthatatlanná teszi az alulról jövő sötétség.
A feltámadás napjaiban, amikor az apostolok a Feltámadott jelenlétében éltek, a Szellem tavaszát élték át. Külsőleg a zsidók vezetői elől rejtőzködtek, mert azok üldözni akarták őket. Összegyűltek egy védett szent helyen, mely nagy valószínűséggel az az emeleti terem volt, ahol az Utolsó Vacsora is történt. A nagy tiszteletben tartott esszénus rend házában külsőleg háborítatlanul maradhattak. Abban a teremben éltek Húsvét és a Mennybemenetel között, templomukká vált mindazok miatt, ami ott történt. Folyamatosan tudatában voltak, hogy a Feltámadott velük van. Feltámadásának fénye és ereje rájuk és környezetükre vetült. Amit az átváltozás prófétikusan megmutatott néhányuknak egy pillanatra, napi átéléssé vált az apostolok egész közössége számára.
Úgy látták Mesterüket, ahogyan korábban soha nem voltak képesek látni Őt. Jézus teste elrejtette Őt a szemük elől. A feltámadási test megmutatta nekik az Ő isteni mivoltát. Amikor Tamás ráeszmélt, kit is lát, kinek a sebeit akarta megérinteni, így szólt: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20.28). Ő és a többiek saját felfogóképesség-ükkel érzékelték, hogy Isten Fia van előttük. És mindez nem csak egy pillanatnyi átélés volt. Húsvét negyven napján az Ő jelenlétében éltek, és fogadták Tőle az Isten világából származó bölcsességet, ahonnan Ő is jött. Amint beszélt hozzájuk, feltárultak előttük a világegyetem isteni titkai, melyek a fénylő csillagok által az égre rajzolt mintákban, a szimbólumokban mutatkoznak meg. Belső szellemi élményként élték át, mit éreznek a virágok, amikor a nap fénye rájuk esik. Érezték, hogy legbensőbb lényüket beragyogja az igazság fényében mindaz, amit a nap szelleme tud a Világmindenségről. Ami a Feltámadottból kiáradt, az a világfénybe szövődő isteni bölcsesség volt. Hasonlóképpen azt is érezték, hogy szívük mélyéig áthatja őket a világhő ereje. A napsugarak, amelyek hatására a növények virágba borulnak, és a méhecskék döngicsélni kezdenek, a nap külső hőjét hozzák le a földre. A Feltámadott az apostoloknak a belső hőt hozta el, amely a szeretet képességévé lett bennük. Beléjük hatolt a szív szeretetképességének serkentő ereje, és elkezdte belülről át-formálni őket. A feltámadás napjai Isten Fia és az emberfiak közötti kommunió időszaka volt, amikor Ő lelkükbe árasztotta isteni fény- és szeretetajándékait.
Negyven nap múltán ez az időszak véget ért. Hogy miért tűnik el a tavasz szépsége, érthető lesz abból, ami nyáron következik. Egy idő után a virágoknak el kell hervadniuk, mert a növény a virág kelyhéből teremti meg a magot. A növényi lét természetes ritmusa szerint a virágzást a gyümölcsérlelés követi. A földi minőség erősebb a termésben, az égi nyilvánvalóbb a virágban. Ugyanakkor a termés tartalmazza az új növekedés magját. A virág nem maradhat meg. El kell halnia annak érdekében, ami ezután következik. Ugyanígy volt ez a feltámadás napjaiban. A Feltámadott jelenlétének virágzása gyümölcsérleléssé kellett, hogy alakuljon. Ha a tavasz nem ért volna véget, Krisztus kereszthalála és feltámadása nem teremhetett volna gyümölcsöt a földön. Az apostolok szíve – amely úgy nyílt meg Krisztus felé, mint a virág a nap felé – volt az a hely, ahol az új magnak meg kellett teremnie. Ahogyan a gyümölcs hússal és héjjal veszi körül a magházat, ugyanígy kellett, hogy az apostolok földi lénye külső burkává váljon a Szellem új magvainak, melyeket a szellemi Nap világfénye és világhője tett elevenné bennük. Csak akkor történhetett ez meg, amikor a Feltámadott közvetlen, látható jelenléte megszűnt, hogy az apostolok szíve többé ne merülhessen el teljesen abban, ami kívülről sugárzott rájuk, hanem befelé nézve megtalálhassák a gondjaikra bízott magot.
A mag, melyet először az apostolok fogadtak be, minden emberi léleknek meg-adatott Krisztus tette által. Mindannyian részt veszünk a földi, emberi élet megújulásában, amely a feltámadás ajándéka. A megváltás nem jelenti a lét összes gondjának-bajának és küzdelmének a végét; más a jelentése, mégpedig az, hogy a földi élet nagy fájdalmának útján keresztül haladunk az Ember új emberi minőségének megteremtése felé. Krisztus azt mondta az apostoloknak, azt mondja minden emberléleknek, aki követi őt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14.6). Vagyis: Én vagyok az út, mely a földi élet küzdelmein keresztül az új emberi ideál felé vezet. Én vagyok az igazság, aki lehozza nektek az isteni világból – melynek lényege maga az igazság – az Ember új minőségét. Amikor ez valósággá válik bennetek, magatokban találjátok meg az igazságot. Én vagyok az élet, melyet az út végén találtok, amikor igazi, feltámadt lényetekkel beléptek az Isteni Világ életébe. Én vagyok az út, az utat megvilágító fény, az út vége és célja. Így beszél a Feltámadott azokhoz, akik értik a kinyilatkoztatását.
Amikor a minket körülvevő világra nézünk, és elámulunk a teremtés gyönyörűségén tavasz idején, Isten megnyilatkozását látjuk. Igazi jelenléte – nem tükröződve, hanem szemtől szemben – a Világszellemben van. Saját növekedésének és fejlődésének helyét az ember a tükörvilágban, vagyis a földön találja meg, minthogy új emberi minősége még nem érett meg. Krisztus vezeti a földi életen átvezető úton, s amikor minden beteljesül, elviszi az elkészült igazi Szellemi Embert az Atyához. Ekkor az Embert befogadják az élet mennyei birodalmai, ahol rálel igazi létére.
Fordította: Boros Mária
(Részlet a szerző „A keresztény évkör” c. könyvéből)