Márta Dóra: December
Van egy belső út, amely Adventtől Vízkeresztig vezet. Befelé kanyarog spirál alakban, tizenkét napon át Krisztus fényében él, majd újra kifelé indul spirálútján január 6-án, Vízkeresztkor.
Ez az út már a Mihály-időszakban elkezdte befelé tartó mozdulatát, hiszen a sárkány, amelynek legyőzése a feladatunk, a saját természetes önzésünkből fakadó telhetetlenség, saját alacsonyabb természetünk sárkánya. Természetesen a győzelem nem egyszeri. A csaták még folytatódnak. És amint átkelünk novemberben a halottak földjén, keresztül az Apokalipszis rendkívüli erejű jövőképein, arra figyelmeztetnek bennünket, hogy nem hagyhatunk fel a megtisztulásért végzett munkálkodásunkkal és próbálkozásainkkal.
Decemberben és az Advent idején tovább készülünk a jövőre. És a befelé fordulás egyre fokozódik lelkünkben, amint az elsötétülő természeti világ hangulatában is. A két világ befelé forduló bensőségessége az oltár kékjében lel visszhangra – a végtelen nyugalom mély kékjében, mely a napfelkelte előtti éghez hasonlatos. Nagyon helyénvaló ez így, hiszen karácsonyi készülődésünkben arra készülünk és várakozunk, hogy megszülessen bennünk a Napisten.
Ez a befelé fordulás a Mihály-időszaktól Karácsonyig az egész emberiség fejlődésének képét rajzolja elénk. Ezt az utat mindannyian egyénenként megismételjük saját fejlődésünkben. Tehát amint a földi ember története azzal a végzetes almával kezdődött, úgy kaptuk meg mindannyian saját végzetünk almáját, mielőtt ebbe a földi létbe léptünk. Ennek a végzetnek a csúcsán ott nyugszik a lehetőség, hogy lángra lobbantsuk a magasabb Ént.
A gyermekek adventi kertjében ezt a lehetőséget az almába helyezett gyertya jelképezi, melyet a spirálúton haladva minden gyerek az angyal által meggyújtott, nagy, középponti gyertya felé visz. Életünk útján mindannyian befelé haladunk a spirálon, keresve az igazi középpontot; vezet minket angyalunk, aki már előttünk odaért. Mindenki a maga jellemző módján halad e felé a középpont felé. Vannak, akik – a gyerekekhez hasonlóan – fürgén és gondtalanul lépkednek, kíváncsian mindenre, ami a földi kertben látható. Mások óvatosabbak, aggódva óvják a lángocskájukat és keresik meg számára a legmegfelelőbb helyet.
Ám végül mindannyian megérkezünk a középpontba. Ez a középpont Krisztus földi tette. Ez a tett látható pályáját Jézus karácsonyi születésével kezdte, melyet a Szent Szellem megvilágosító terve készített elő. Karácsonykor fénylik az oltár, a szellemfény tiszta fehér napfelkeltéjébe és az új kezdetek halványlilájába öltöztetve.
Karácsony tizenkét szent éjszakájának puha ragyogása elválasztja ezt az időszakot az év többi részétől. Tizenkét napja a napév és a holdév különbségét mutatja. Karácsony fénye minden egyes nappal beleragyog az elkövetkező év tizenkét hónapjába. Megvilágítja a jövőnket. Ez az időszak különleges áldást hoz jövendő életünkbe, ha munkálkodunk elmélyítésén és életre keltésén. Ha kivesszük részünket az emberiség megszentelésének tettében mind a tizenkét éjszaka folyamán, az segít különleges áldásokat hozni az elkövetkező esztendőre. Segít, hogy az Ő fénye világítson meg minket, lobbanjon lángra bensőnkben.
Aztán január 6-án, Vízkeresztkor az oltár fénye meleg bíborként, vöröses-ibolyakékként megtestesült színné mélyül, olyan vörössé, amely szeretettel és bizalommal tekint a jövő sötétsége felé. Az emberiség jövőjét megvilágította Jézus születésének csillaga. Ahogyan a gyerekek meggyújtották saját gyertyájukat az adventi kert közepén, éppúgy gyújtottuk meg mi is újra magasabb Énünket az oltárnál, hogy lényünk középpontjában ragyogjon a tizenkét nap idején. Vízkereszthez érkezvén újra kifelé indulunk a spirálon, kifelé a világba, hogy megvilágítsuk, ami még sötét, újra szembenézzünk a gonosz heródesi erőivel, melyek emberi önzésünk eredményei.
Fordította: Boros Mária
A fordítás a Keresztény Közösség Észak-Amerikai Hírlevelének 2018. adventi számában megjelent cikk alapján készült.