Kurt von Wistinghausen Das neue Bekenntnis című művéből fordította Mescha Zsuzsanna
A könyv az Urachhaus kiadó gondozásában jelent meg 1963-ban
Előszó
A Keresztény Közösség nem ismer dogmákat és kötelezettséget a hitvallásra. Összetartozását a közösen végzett kultikus cselekvésen keresztül, tehát egy keresztény, bensőséges cselekvésen keresztül nyeri el, ezért a világnézetet és a meggyőződést nem korlátozza. Ez a hozzáállás – a keresztény felekezetek történetében először – a megújulási mozgalom egy különleges jele. Ebből nő ki az a felekezetek felett álló egyház, amelynek mindazok tagjai, „akik érzékelik Krisztus gyógyulást hozó hatalmát”.
Ennek ellenére a Keresztény Közösség rendelkezik egy újonnan, szóról szóra gondosan megfogalmazott hitvallással, ami tartalmilag az ókeresztény Credo áthagyományozott formáinak felel meg. Ez a mindennapi istentisztelet része mint a résztvevők hitvallása, legyen szó a papról avagy a „hívőkről”.
De miképp tud hitvallássá válni anélkül, hogy valaki személyesen kinyilvánítaná? Azáltal, hogy a keresztény hitnek irányt szab, és egy ősképet mutat fel, amelyben az egyén magasabban és tisztábban ismerheti fel újra saját meggyőződését. Célként fogalmazza meg azt, ami most esetleg még csak töredékként él az emberben. Képszerűen szólva: mintha egy templomba lépnénk be, hogy elmélyüljünk, tisztázzuk gondolatainkat, és imádkozzunk. Az épületre önmagában nincs szükség, de az elmélyülést elősegíti.
Amint a hitvallás nem kötelező feltétel, hanem elérendő céllá válik, szabadságot biztosít az embernek. Ahelyett, hogy vakbuzgóvá tenne, felszabadítja a lélek erőit, hogy kiteljesedjenek.
A hitvallás az Emberszentelő Szertartás része, és imádság jellege van, egyaránt lehet közösségi vagy egyéni. Ez azonban nem zárja ki, hogy lépésről lépésre gondolati úton is fel lehet tárni. Egy olyan világban, amikor a szelleminek a megtapasztalása, a vele való közvetlen kapcsolat nem adott, ahol figyelmünk szenvedélyesen a természet és a külső világ felé fordul, nagyon ritkán adódik alkalom arra, hogy ne gondolati úton közelítsünk vallási tényekhez. Csak arra kell ügyelnünk, hogy gondolataink a vallási igazságokról ne maradjanak meg pusztán intellektuális szinten, hanem nyitottak maradjunk a szellem kép- és szóvilága felé, ahol gondolataink az érzés áhítatával és céltudatos akarattal egyesülnek.
Ehhez kívánunk segítséget adni a Credo megadott témáival és mondataival. Nem a szöveget akarjuk interpretálni, vagy akár a Keresztény Közösség értelmezését közreadni, hanem az életből vett megfigyelésekből és gondolatokból kiindulva próbálunk segíteni a magasabb igazságok felé vezető haladásban. Ezért állnak az idézett szövegrészletek a fejezetek végén.
Összehasonlításképpen az apostoli hitvalláshoz nyúlunk vissza, ami mind a katolikus, mind az evangélikus olvasónak ismerős.
Bár a Keresztény Közösség hitvallása nem kezdődik a megszokott „Hiszek” (Credo) szóval, mégis Credo-nak nevezzük, mert röviden és egyértelműen öleli fel a keresztény hagyományt. Ennek ellenére tisztában vagyunk ezzel a különbséggel, amiről később még szót ejtünk.
„Hát ti kinek mondotok engem?”
A vallási tapasztalatok más jellegűek, mit a gondolati felismerések. Megszólítják az embert. Minden szó nélkül is felvetik a kérdést: Te hogy állsz a dologhoz? Az üzenet, amit az evangéliumok magukban rejtenek, alapjában véve mindig a következő kérdést veti fel: „Hát ti kinek mondotok engem?” Ez az a kérdés, amit Jézus a tanítványainak tett fel. A Krisztus-esemény olyan hatalmas, olyan hallatlan, olyan lenyűgöző, hogy az ember nem maradhat hosszú távon csak szemlélője az eseményeknek, mert felébreszti az akaratot. Így tör fel Péterből a szükséges válasz: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) Ez volt az első keresztény hitvallás.
Az ókeresztény időkben az istentisztelet (ill. ehhez alkalmazkodóan a templomépület is) két részből állt. Az elsőn, amikor az evangéliumból olvastak fel, esetenként prédikáció is elhangzott. Ezen részt vehetett bárki, nem megkereszteltek, nem meggyőződésesek, sőt pogányok is. Ezután azok, akik nem voltak megkeresztelve, elhagyták a termet, és elkezdődött a második rész, ami a hitvallással vette kezdetét mint válasz az evangélium csendes kérdésére. Olyan erőteljes és odaadó válasz volt ez, mint Péteré volt egykor.
A kora kereszténység senkit nem akart olyan helyzetbe hozni, hogy olyat kelljen megvallania, amit még alig érthetett. A válasznak meg kellett érnie az ember szívében. Ezért volt kettéosztott az istentisztelet és az épület. Ma az Emberszentelő Szertartás egységes egészként mindenki számára „hozzáférhető”, mégis hasonló visszafogottság jellemzi. Senkinek nem kell a kereszténység nagy kérdésére választ adnia, akiben még nem érett meg ez a válasz. Senkit sem köteleznek a hitvallásra. A pap ennek jeléül leveti a stólát, a papi méltóság jelképét, amikor a hitvallás szövegét mondja. Ez pontosan ugyanott hangzik el, mint eredetileg: az evangélium szavai után, amikor is újra meg újra felcsendül a benne rejlő kérdés: „Hát ti kinek mondotok engem?”
A Credo első látásra felfogható a kereszténység hittartalmának közléseként. A tizenkét rövid mondat tartalmazza mindazt a bölcsességet, amit a kereszténység kivívott magának. Összehasonlítva az apostoli hitvallással, annak új szellemi nyelven megfogalmazott megfelelője. Az Atyaisten bölcsességét, a Fiúistenről szóló jó hírt és a Szent Szellem reménységét foglalja egybe.
A konfirmációra készülő gyermek is megtanulja, mit tartalmaz a keresztény hit. Ha azonban a Keresztény Közösség a felnőtt keresztényt nem kényszeríti hitvallásra, úgy az ifjút még kevésbé. Hogy is tudná egy tizennégy éves a Credoba foglalt bölcsességeket felfogni? Hiszen előtte áll még az egész élet, hogy ezeket felmérje és magába fogadja. Hány embert tántorított már el a kereszténységtől a túl korai hitvallás kényszere? A Keresztény Közösség ezzel szemben a későbbi felismerés örömét és a kicsírázó hit megvallását ébreszti fel az emberben.
A megkeresztelt és megkonfirmált felnőtt azonban továbblép, amikor Krisztus üzenetére szabadon és erőteljesen reagálni kezd. Ebben az esetben az isteni világ és a földi sors átalakul valami mássá, ami már nemcsak az értelmet foglalkoztatja, hanem egyaránt magával ragadja a szívet és az akaratot is. A felismerés hitvallássá válik. Eljön az a pillanat, amikor a tudatos kereszténnyé vált ember befogadja a Credo szavait, élete során egyre inkább mélyükre hatol, és megvallja ezeket.
A szöveget úgy alkották, hogy közlésből és kérdésből idővel akaratteli emberi válasszá alakul át. A teljes embert ébreszti fel és veszi igénybe, mind egyénenként, mind közösségként, mégpedig úgy, hogy a személyes hitvallás lehetőség és erő szerint a kereszténység személyesen túlmutató hitvallásába torkolljon. Ezért nem lehet egy hitvallást egyéni módon megfogalmazni. A hitvallásnak szellemtől átitatott nyelvezete és a kozmosz által meghatározott rendje van, amelynek medrébe beleömölhet minden személyes tartalom. Amikor az Emberszentelő Szertartáson a pap felolvassa a Credot, egy hatalmas összhangban csendül össze személyes és személy feletti. Így érthető az is, hogy a megkomponált misékben miért hangzik fel olyan erőteljesen a Credo (pl. Bruckner f-moll miséjében).
* * *
Vannak a reggelnek vallásos jellegű ajándékai. Magasabb világok sejlenek fel, amiket szellemmel átitatott álmokból hozunk néha magunkkal. Amikor az evangélium szavait halljuk, az örökkévalóság reggeli dicsfénye vesz körül minket – gondoljunk csak a karácsonyi üzenetre vagy Krisztus egy-egy nagy példabeszédének képeire.
De léteznek esti kinyilatkoztatások is, amelyek megtanítanak bennünket imádkozni, ha hálával teli bizalommal, valamint a vétkezés és megkísértés tudatával tekintünk vissza az eltelt napra: Miatyánk, aki a Mennyekben vagy…
Végül pedig vannak vallásos elhatározások, amelyek a világos nappalnak felelnek meg. Ahogy napközben sem nem álmodunk, sem nem merülünk elmélkedésekbe, hanem legjobb képességeink szerint végezzük el munkánkat, úgy ébreszti fel bennünk a Credo a kereszténység növekvő fényében az akaratot, hogy a Magasságos szolgálatába álljunk, és megvalljuk Őt. Így válik a hitvallás a nappali fényben Krisztus Napjának fényévé.
Hitvallás az Atyáról
A keresztény hitvallás, mint láthattuk, válasz jellegű. Mielőtt kimondanánk, már megelőzte valami. Nem az emberé volt az első szó, hanem a Teremtőé, aki János evangéliuma szerint az igével hívta létre a világot és az embert. Tulajdonképpen azt mondhatnánk, hogy az ember teremtése a Teremtő nagy vallástétele az ember mellett. E világ nagyságú folyamathoz képest minden emberi hitvallás csak elhaló dadogás lehet. Keresztény értelemben viszont mégsem jelentőség nélküli, sőt szükséges ez a válasz. Nem mindegy, hogy a világ minden történését, életünket, öntudatunkat, Én-lényünket magától értetődőnek fogjuk fel, vagy pedig isteni tettek forrásaként látjuk, és odafordulunk efelé a teremtő akarat felé. Ez nagyban befolyásolja személyes életünket és a világ sorsát egyaránt. Ha jelen van egy isteni lény, aki akart minket, és továbbra is vallást tesz mellettünk, akkor atyaiként ismerhetjük meg, és bizalommal közeledhetünk felé.
A teljes hit: a biztos alapokon nyugvó, egyszersmind ujjongó hitvallás azonban biztosan nem lehet a keresztény-vallásos élet alapja, sokkal inkább célja és eredménye. Mielőtt a kereszténység megragadná a teljes embert – gondolkodásában, teljes lelkesedésében és céltudatos akaratában –, ma gyakran hosszú fejlődési folyamaton kell átmennünk. Jelenleg, a kereszténység megújulásának időszakában a vallásosságot az alapoktól kezdve kell kivívnunk magunknak. Ezért a hitvallás nem egy előrebocsátott dolog, hanem egy új keresztény élet imádságéletéből és megértéséből fejlődik ki.
Ezzel függ össze a Keresztény Közösség hitvallásának alapvetően új stílusa. Nem a régebbi formák „én” szócskájával, ill. az ennek megfelelően ragozott igével kezdődik. A személyes, érzelemtől fűtött, akaratlagos kijelentéssel (Hiszek…) szemben itt a legmagasabb, átfogó világtörténésekről szóló egyszerű és tárgyilagos megállapítások állnak. Már ezzel is biztosítva van a keresztény ember számára a szabadság a hitvallással szemben. Nem kell, hogy már előre állást foglaljon. A szöveg kinyilvánítja az ember igazságérzete számára a nagy igazságokat, úgy, ahogy a Föld gazdag világa, Isten teremtése tárulkozik ki érzékeink és értelmünk előtt. Amikor a Credót áhítatosan magunkba fogadjuk, és bölcsességébe gondolati, érzelmi és akarati szinten is behatolunk, személyes lelkesedésünk is felébred. A régi formula „én”-je (ill. az egyes szám első személyben ragozott igéje) helyére a józanul hangzó „van” lép. De ebben a behatárolt, egyszerű stílusban ugyanolyan, az embert megmozgató tartalom rejlik.
Kezdjük az első mondattal, ami a világ létének alapjáról és okáról szól. Az Atya kifejezés itt közvetetten és visszafogottan szerepel. Nem mintha a Keresztény Közösség nem ismerné a „személyes Isten” fogalmát. Nem! Hanem mert az Atya mint Isten neve a ma embere számára újra küzdelemmel elérendő cél, e nélkül páratlan merészségnek számít e megszólítás. Tudatában vagyunk-e annak, hogy kit szólítunk meg ilyen családiasan, hogy egy képet – ha ősképet is – használunk, amely a világalap valóságára csak nagyon távolról utal? Nem kell-e egyenesen hatalmas naivitásnak neveznünk a kereszténység elterjedt „Jóisten”-képét? Ez a túlságosan leegyszerűsített istenkép adott az újkorban alkalmat arra, hogy alapjaiban támadják meg az istenhitet. Az újabb kor emberiségének egy nagyobb, átfogóbb istenképet kell találnia.
„Wer darf ihn nennen? „Ki nevezhetné meg?
Und wer bekennen? És ki vallhatná meg?
Ich glaub ihn! Én hiszem Őt!
Wer empfinden Ki érezheti
Und sich unterwinden és ki merészeli
Zu sagen: Ich glaub ihn nicht? Azt mondani: Nem hiszem?
Der Allumfasser, A mindent átölelő,
Der Allerhalter, A mindent megtartó,
Fasst und erhält er nicht Vajon nem ölel át, nem tart meg
Dich, mich, sich selbst?…” Téged, engem, önnönmagát?…”
Így beszél Goethe Faustjában a modern ember, amivel egy nagyobb távlatú istenkép keresésének a vágyát fejezi ki. Gretchen (Margit) azonban nem éri be ezzel a felelettel, amelyben Isten mint a világok feletti Lény jelenik meg, de mint legszemélyesebb Lény, és ebből következően Faust személyes viszonyulása Hozzá hiányzik hitvallásából. Egy világot átfogó istenfogalomnak tehát nélkülöznie kell a személyességet? A modern gondolkodásba nem fér bele az Atya-élmény?
Egyáltalán nem kell, hogy ez így legyen, mutatja a Keresztény Közösség hitvallása. Istent „mindenható Istenlénynek” nevezi, az „egek és a föld világalapjának”, a mindent átfogó ősi Létezőnek, aki minden életnek, az egész teremtésnek „az alapja”. De Ő nemcsak az örök Létező minden létezésben. A teremtéssel kezdetét veszi isteni-személyes tevékenysége, „atyaian jár teremtményei előtt”. Isten nemcsak az emberi hit tárgyaként, a világ felett fenségesen trónolóként és mint a valamikori Teremtő mutatkozik meg, hanem mint aki a világért máig tevékeny, aki a teremtés csúcsára helyezte magát, és minden teremtménye előtt jár – mégpedig atyaian, mint az az apa, aki az övéit ismeretlen ösvényeken vezetve felelősségteljesen utat készít nekik. Övé a világot átható kezdeményezés, azaz ő teszi meg a kezdőlépést. Az embernek pedig az lesz a feladata, hogy ne csak elfogadja az Istentől kapott létezését, hanem hogy szívvel-lélekkel csatlakozzon a világot bejáró nagy isteni vándorláshoz.
Így hozzáadódik az elöljáráshoz időbeli jelentéssíkja is. Úgy, ahogy egy apa már a gyermekei előtt létezik, tehát előttük jár, úgy volt jelen az atyai Istenlény, mielőtt a világ az emberrel és számos teremtményével együtt létrejött volna. Isten mindig is az elöl járó marad, neki van elsőbbsége. Ezt mondja ünnepélyesen a 90. zsoltár: „Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó Isten!” Hogy milyen úton találja meg az ember Istent mint az Atyát? Nem úgy, hogy a jövőt kutatja, hanem ahogy a múltra emlékszik. Az egyénin túl, a távoli közös múltra, ami elrejtve önmagunkban nyugszik. Erre figyelmeztet minket az a tény, hogy minden gyermek az anyaméhben még egyszer átéli az ember fejlődésének nagy fokozatait (biogenetikai alaptörvény). Ha az emberi fejlődés mélységeiben tapogatózunk, úgy végeredményben Istent mint az emberiség és a teremtés atyját kell megtalálnunk. Kétségbeesett gyengeségünk, igen betegségünk, hogy „elfeledkeztünk róla”. Krisztus sosem felejtette el, egynek tudta magát az Atyával, ahogy ezt különösen János evangéliuma tanítja. Karácsony ünnepekor az Atya mennyországa nyitott a Krisztusgyermek felett. Minden keresztény vallásos élet egy kezdet, hogy újra összekapcsolódjunk (re-ligio) Istennel, az Atyával.
A Keresztény Közösség hitvallása a mindenható Istenlényt még egy dologgal jellemzi, ami a régi hitvallásokhoz képest teljesen újnak számít: szellemi-fizikai. Isten szellem, és mégis jelen van a teljes, látható, teremtett világban. Nem értelmezhető ez panteista istenfelfogásként? Nem, éppen ellenkezőleg. Panteizmus alatt azt értjük, hogy bár a teremtés isteni eredetű, Isten teljesen kiáradt belé, a teremtésben kifáradt, és már csak abban keresendő.
A Credóban ez másképp, éppen keresztény módon jelenik meg. A mindent átfogó Istenlény szellemi természetű, ezért csak a szellemi világban (szellemben és igazságban) található meg. De nem lebeg a tőle elválasztott világegyetem felett. Ha bibliai módon akarjuk megfogalmazni, de nem anyagi értelemben vesszük: „hús a húsomból, vér a véremből”. Isten nélkül nem létezne semmilyen teremtmény. Az építőanyagot nem valahonnan – esetleg a semmiből vette –, hiszen Ő az egyetlen Lény, aki mellett semmi idegennek nincs helye. Isten saját magából teremtette a világot, szellemi bensőjéből hozta napvilágra, kinyilatkoztatta magát benne, ahogy János evangéliuma elején elhangzik, amelyben az isteni Igéről beszél. Mindazonáltal nem ömlött bele teremtésébe, hanem megmaradt a szellemiben. A teremtést felfoghatjuk mint testének és vérének egy részét, vagy másképpen megközelítve az őt beburkoló öltözék szélét. A látható világ nem önmagáért létezik, hanem része az isteni életnek is. Ezért érvényes teljes mértékben: Isten szellem. De fizikailag is létezik. A „fizikai” mást jelent, mint a „materiális”. Sokkal dinamikusabb a jelentése, a görög phyein ‘teremt, növekszik’ szóból ered. A teremtett világ Istenen csüng, függ Tőle. Ez az, amit a Credóban a jelentéktelen, de mégis mély jelentésű kötőjel Isten szellemi és fizikai léte között kifejez. Krisztus állítja helyre a teremtés és az atyai Istenlény között levő majdnem elveszett kötődést, amennyiben a világot újra felemeli eredetéhez.
A hitvallás első mondata:
„Egy mindenható szellemi-fizikai Istenlény az egek és a föld világalapja,
mely atyaian jár teremtményei előtt.”
Az „elhaló földi lét”
Mi emberek nem teremtettük meg saját magunkat. Minél inkább és minél pontosabban megismerjük, hogy milyen végtelenül bonyolult, és egyúttal bölcsen felépített a testünk, hogyan működik, és hogy marad életben, minél mélyebben ismerjük meg a minket mozgató lelki erőket és a szellemi hatalmakat, annál világosabbá kell váljon számunkra, hogy teremtmények vagyunk. Nincs az az emberi koponya, nincs az a technika, amely elő tudná teremteni, amit testünknek, lelkünknek és szellemünknek birtokolni vélünk. De nem csak teremtmények vagyunk. A számunkra megadatott isteni szikra emberekké tesz minket, olyan teremtményekké, akik magukban hordoznak valamit a Teremtőjükből.
Ezen alapszik az ember és az istenség rokonságának érzete. Ebből vezetjük le vallásos lényként azt a jogunkat, hogy Istent Atyánknak nevezzük, és magunkat „Isten gyermekeinek” érezzük. De milyen távoli és halovány lett ez a rokonság! Eltűnni látszik az, amit a vallás „hitnek” nevez, ami eredetileg egy valóságos érzékelés, egy a lelket a végsőkig betöltő és hatalmas megindító erő. Vagy megmarad ugyan a hit a teremtő szikra részeként az ember számára, de a szabad akarat által más tárgyakra irányul, és ezáltal elvesztette eredeti értelmét? A tudat, hogy magunk is teremtő lények vagyunk, az ember figyelmét teljes mértékben a földre és a térbeli kozmoszra irányítja, az atyaian teremtményei előtt járó Teremtő élményét pedig – Akitől minden származik – a feledés homályába vonja. Ez a tragikus feledés az, ami az eredendő, erőteljesen pulzáló életerőktől messzemenően elválasztja az embert. És nemcsak őt. Az ember, mint a teremtett világ tudatos kútfeje bensőségesebben tartozik össze azzal, a földdel, a növényzettel, az állatvilággal, a felhőkkel, a levegővel és a széllel, a fénnyel és a hővel, a Nappal, a Holddal és a csillagokkal, mint ahogy azt bármilyen iskolai bölcsesség megálmodhatná. Az emberi tettek ezáltal közvetlen hatással vannak a természet történéseire, ahogy ezt századunkban [a XX. században – a ford. megjegyzése] mindennél világosabban érzékeljük. Így a természet is részesévé vált annak a zuhanásnak, ami a hitben való elmerüléstől a veszélyes ön-teremtő-dicsőségig tart. Hogy történhetett mindez, amikor az Istenlény atyaian elöljárt? Ezt a világra szóló talányt csak akkor fogjuk tudni megérteni, ha feltételezzük, hogy Isten nemcsak természeti lényeket, hanem szabad lényeket akart megteremteni. Ők pedig megbízatásuk szerint magukban hordozták a tévedés lehetőségét.
A keresztény hitvallás első mondata a mindenható, atyaian elöljáró Istenlényről azt mondja ki, ami a mai modern időkben is biztos hittel élhet az ember lelkében, ha elég mélyen elmélkedik eredetéről. A teremtés egységes létalapjáról való meggyőződést, ami összeköti egymással a kozmoszt, a földet és az embert, új istenhitté változtatja.
A Credo második mondatát, ami Krisztus lényéről és isteni megbízatásáról szól, világok választják el az elsőtől. A szöveg felépítésének vizsgálatakor nemcsak a leírtra kell ügyelnünk, hanem tudnunk kell a sorok között is olvasni. Azt a feneketlen mélységet/szakadékot, ami a két első mondat között tátong, szemmel láthatóan nekünk kell tudatunkkal, keresztény érzületünkkel a világ számára áthidalni. Mindez olyan kérdést vet fel, ami választ követel. Az imént volt szó az első mondatban a világalapról, a zavartalan eredetről. És rögtön a második mondatban, amely Krisztus nevével kezdődik, már „elhalónak” neveztetik a földi lét. Micsoda különbség! Micsoda drámai fordulat! Mi történt? A föld isteni-tiszta teremtése a halálnak esett áldozatul?
Ez az a jelenség, amiről János is ír: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (János 1:5)
Mi ez a hirtelen és tömör megfogalmazás? Mert valóban egy egyedülálló szellemi jelenség az alapja a katasztrófának, aminek egyébiránt térmesszeségeken és időtávlatokon átívelő hatása volt. A Biblia bűnbeesésnek nevezi, és képi nyelven fogalmazza meg a Paradicsomban a magasabb lények szembefordulását, valamint az ember elfordulását Istentől az érzéki világ felé. Ezeknek a magas angyali lényeknek a lázadásával már a kezdetektől fogva számolni lehetett. De mindaddig „eszméletlenek”, csak potenciálisan voltak hatékonyak, míg nem találkoztak az emberrel: Lucifer elcsábította Évát és Ádámot. Itt kezdődött az emberiség és a világ fejlődésének tragikuma és veszélye. Amikor Ádám és Éva a „kígyót” követve „ettek a gyümölcsből”, és közben megfeledkeztek Istenről, összeomlott a régi világépítmény, és az emberiség az elhaló földi létre ébredt. Ahogy Pál írja a Rómaiakhoz írott levelében:
„A bűn zsoldja a halál.” „Legyen a föld átkozott miattad…” hangzott a szózat, amikor Ádámnak és Évának el kellett hagynia a paradicsomot.
A bűn (a hitetlenség) nemcsak az ember gondolatait és lelkét keríti hatalmába, hanem a testét is, és eredendő bűnné válik. A halál – ahogy azt Rudolf Steiner szellemtudományos munkája alapján kiolvashatjuk – a föld paradicsomi ősállapotában az álomhoz hasonló átváltozás volt az egyik létformából a másikba. Ezután pedig behatolt a lélekbe és a szellembe, és a nagy, az én-tudatot fenyegető, félelmet ébresztő fordulóponttá vált. A bűn lassanként teljesen birtokába kerítette a teljes embert, szokássá, betegséggé vált. Ezért beszél a Credo az emberiség „bűnbetegségéről”.
Az ember hozzáállása az, ami megváltoztatja és hagyja elhalni a körülötte levő földi világot. A természet helyébe – aminek ősölében egykor az emberiség élt – a civilizáció lép a maga modern kémiájával, fizikájával és technikájával, amelyek nagy mértékben avatkoznak bele a Föld életének felépítésébe. Természetesen mindennek megvan a fény- és árnyoldala. Az erdőket letarolják, a szántóföldeket idegen anyagokkal trágyázzák és keményítik, a levegőt a radioaktivitás és az ipari létesítmények szennyezik, a vizek elszennyeződnek, a táplálék mérgekkel telített. A bűn utolsó következményeként az a lehetőség is megadatott, hogy ne csak lassan változtassuk át, és tegyük lélektelenné a Földet, hanem hogy megatonna-atombombákkal egy teljesen halott sivataggá változtassuk, avagy teljesen szétromboljuk. A sors kozmikus dimenziókat öltött. A jóakarat, a bűnvallás készsége, és az, hogy készen állunk, már kevés a változtatáshoz. Itt már csak a szeretet és az öntudat átfogó, magasabb ereje segíthet. Az emberiség maga nem nőtt fel a megváltás világfeladatához.
Éppen az elhalás folyamatával kapcsolatban hangzik el a Credoban Krisztus neve. Megjelenése a Földön semmiképpen sem csak a vallásos érzületű emberek számára bír jelentőséggel. A Credo ezt fejezi ki: a bűnbeeséssel ellentétes irányú hatás indult ki Krisztus felől. Úgy, ahogy az egykori bűneset szellemi katasztrófájából egy halálhullám támadt, úgy indítja el Krisztus a kegyelemfolyamát a szellemi-vallásos emberi tudatnál kezdődően, hogy onnan a civilizációt, sőt magát a Földet új, a halált legyőző erővel hassa át.
Egy régi legenda elmeséli Jerikó rózsáinak történetét. Amikor Mária, aki a kisgyermek Jézust vitte a karján, elhervadt rózsákon lépkedett, azok újra kinyíltak. Azóta, mondják, Jerikóban évről évre kinyílnak a tél kellős közepén, karácsonykor a rózsák. Az „újraéledés” igaz képe ez! De ez a megváltás nem történik az ember részvétele nélkül. Ők azok, akik „elnyerik az elhaló földi lét újjáélesztését”. Ez azt jelenti, hogy a bűnbeesés által elnyert szabad döntést elismerik és felhasználják!
Isten elöljárásából fakadt egykor ég és föld, az eredeti „világterv” alapján. Ez volt a teremtés első nagy lépése, ami azután összezavarodott, és veszélybe került. Most kezdődik a teremtésnek egy új, második aktusa. Ez a második lépés azonban nem akar visszalépés lenni az eredethez képest, hanem a világ új sorsának alapjain, és annak igenlésével történik. A végveszélybe került földi létet kell „újjáéleszteni” – mégpedig úgy, hogy se eddig elért valódi eredmények, se az emberiség együttes felelőssége ne vesszenek el. Az istenség teremtői áldozata hozza el a megváltást. Úgy a megteremtés, mint az újjáélesztés a teremtéshez tartoznak. Innen érthetjük meg mélyebben, hogyan lép át a Credo az első két mondat közötti szakadékon, ahogy hittételének nagy lendületével a pozitív világcélt tárja szemünk elé.
Eddig a Credo még nem a történelmileg, Jézus emberi formájában megjelent Krisztusról beszél, hanem arról az isteni lényről, aki már születése előtt élt és hatott a Földön. (A kereszténység már a kezdetektől fogva ismerte Krisztus „preegzisztenciális”, azaz „földi élete előtti” létezését.) Évezredeken keresztül – így magyarázza Rudolf Steiner szellemtudománya ezt a preegzisztenciát – kísérte az emberiséget, akinek sorsát a szívén viselte, és szellemi adományain keresztül annál közelebb jutott hozzá, minél inkább eltávolodott az a szellemi eredetétől. Míg meg nem érett rá az idő, hogy maga is emberré váljon, és magára tudta venni a földi sorsokat.
A Credo második mondata:
Krisztus, akin keresztül az emberek az elhaló földi lét újjáélesztését elnyerik, olyan ehhez az Istenlényhez, mint az öröklétben született Fiú.