Részlet Rudolf Meyer művéből
Megjelent az Urachhaus kiadó gondozásában 1951-ben, Stuttgartban, „Der Mensch und sein Engel” címmel
Második, átdolgozott fordítás
Fordította: Silye Imre, Lektorálta : Szabó Attila Gödöllő, 2005
Első rész
Az emberi lény gyakran tűnik vak és kegyetlen hatalmak játékszerének. Ha a háborúk és forradalmak hullámai a népek fölé kerekednek, az egyes ember sorsa eltörpül mellettük. Védtelennek gondolja magát, kiszolgáltatva a szenvedésnek és pusztulásnak. Ne bízzon többé a sors bölcs irányításában? Valóban Isten kezében nyugszik a sorsa és embertársaié?
Vizsgáljuk meg az „istenhitét” az olyan embereknek, akik ilyen helyzetekben már nem bíznak egy magasabb vezetésben. Ki ez az „Isten”, akihez eddig gyermeki bizalommal tekintettek fel, akinek jóságában biztonságban érezték magukat? Ez nem Isten mindent átfogó lénye, amelyből mindenek származnak, amely minden lényt magában rejt örökké. Újra ki kell vívnunk a belső szerénységet: beismerni, hogy lelkünk egyáltalán nem a dolgok legmélyebb alapjáig, minden lények lényéig hatol, amikor gyermeki bizalommal megnyílik egy isteni lény közelsége felé, amely fölötte hat és óvja őt. Az előző korokban ilyenkor az ember ANGYALÁRÓL beszéltek volna, mely hathatósan kísér bennünket az életutunkon. Ezt az angyalt szent tisztelettel érezték maguk fölött az elmúlt, még mélyen a vallásos élményben gyökerező idők emberei, általa keresték kötődésüket a nagy isteni valósághoz. Mégis tudták: az angyal nem az egyetlen isteni lény, nem azonos Isten mindent átfogó lényével. Mind az Ó-, mind az Újszövetség ismeri az isteni lények sokaságát, Krisztus „Isten országát” hirdeti, amint tanítani kezd; nem egyszerűen „Istenről”, hanem egy sokrétűen tagolt világról szól. A szellemi lények szintekből álló rendje iránt igyekszik tudatunkat újra fogékonnyá tenni. Ezért hangzik így első ígérete a tanítványoknak: „Mostantól fogva látni fogjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az Emberfiára” (János 1 ,51 ). Az angyalok szintjeinek felismeréséhez vezet az út, melyet a tanítványoknak mutatni akar. Át kell élniük azt, hogy az ember tagja az angyalok birodalmának, legalacsonyabb foka. Éber állapotban kell megélniük, amit Jákob egykor álomként látott: „… és lásd, egy létra állt a földön, teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le”. A héber kinyilatkoztatásban „Jahve” -nak nevezett magasztos lényt pedig az angyali világok vezetőjeként tisztelték, és ezért a „hadak Urának” is nevezték – Bibliánkban mindig „az Úr” szóval fordították. „Zebaotnak” nevezték a fölöttünk lévő szellemi lények hadait, melyek fokonként haladva egészen a szeráfokig érnek fel; innen a név: „az Úr Zebaot”. Ez a szeráfok dicsőítő énekében ünnepi módon hangzott fel ama „Szent, szent, szent…” -ben , melyet Izaiás próféta elhivatásakor hallott. Izaiás magát a trónon lévőt látta a szeráf lények között; de azt hitte, bele kell halnia, mivel látta Őt, holott egy „tisztátlan ajkú” férfi volt. Az Ószövetségben ugyanis érvényes igazság volt, hogy „Isten dicsőségét” ember nem láthatja. Amikor Mózes Őt ezért a kegyért kérte, ezen választ kapta: „Arcomat nem láthatod, mert nem élhet az ember, ki lát engem.”
Mózes ugyan hallhatta Istenének hangját az égő csipkebokorban, de ami abban a lángképződményben megnyilvánult, az „Úr angyala” volt. A szeráf lények ragyogásának visszatükröződése által, egy távoli látomásként vált Izaiás annak a dicsőségnek részesévé, mely a megsemmisülés küszöbére vezette.
A bibliai írók ilyen képeit és szavait hagynunk kell hatni magunkban, hogy újra érezzük a régi idők ALÁZATÁT, mely elragadta őket az Egy Isten nevének hallatán. Amennyire ezt a szent tiszteletet újra az egész vallásos nevelés alaphangulatává tesszük, úgy változik annak módja és minősége, ahogy Isten nevét kiejtjük, vagy inkább a hallgatáson keresztül igyekszünk tisztelni. Vallásos érzülettel egyre lehetetlenebb ezt a nevet minden egyes alkalommal a nyelvünkre venni, amikor a legszemélyesebb igényeinkről és földi szükségleteinkről van szó. Hol találnánk az Újszövetségben akár egy szóra is Krisztus szájából, mely a szólásszerű „édes Istenem” megfelelője lenne. Sehol nincs ilyen az apostolok könyveiben.
Az őskeresztény érzületben teljesen ismeretlen volt az „édes Istenem”. A bizalmas közelség ilyen kifejezéseiben csak az emberi lélek angyal-élménye tükröződik, amelyben mélyen helytálló ez a gyermeki bizalommal teljes lelki odaadás.
A bennünket oltalmazó angyal lényének észlelésében természetesen közel kerül hozzánk Isten mérhetetlen dicsőségének első visszfénye. Ahogy a sötétben egy fénysugár bátorítani tud bennünket, és megvilágíthatja az utat, ilyen az angyal jelenléte is, miközben a nap lángáradata csak elvakítaná tekintetünket. Ő számunkra az isteni létteljesség közvetítő lénye, egy sugár Isten szívéből, amely szeretve keres bennünket.
*
A régi világ ismerte ezeket a sorsokat őrző lényeket. Szókratész párbeszédet tudott folytatni ezzel a felsőbb Te-vel , aki oly sok bölcsességteli tanáccsal adományozta meg, börtönfogsága alatt is. Rendkívül világosan ábrázolta ezt a kapcsolatot. „ Daimonion ” -nak nevezte ezt a lényt, akinek minden helyzetben feltárhatta szívét. A démon fogalma a görögöknek még nem minden esetben jelentett sötét hatalmat. A földi és az isteni szféra között közvetítő lényeket nevezték így. A költő Menandrosz például azt mondta: „Mindenki mellett áll egy démon születésétől fogva, mint életének rejtett jóságos vezetője ( mystagogé ).” A római császár Marcus Aurelius , a lecsengő görög kor nemes filozófusa, a démon tiszteletét a leggondosabb módon ápolta: számára a démon az a vezető lény volt, akit Zeusz adott önmagából az embernek. Békességben kell szolgálni ezt a lényt, és mindig törekedni kegyes szellemének elnyerésére. Nem szabad megsérteni zavaros szenvedélyek által, háborgatni a képzeletalakzatok nyugtalanságán keresztül.
A rómaiak az ember géniuszát – így nevezték ők a démont – áldozati szertartások által tisztelték. Egy jelentős embert egy jelentős géniuszhoz fűztek, az ő sugallatainak köszönhette képességeit. Még ma is zseniálisnak (genial) nevezünk egy személyiséget, aki egy géniusz sugallataitól áthatottnak tűnik, azok alapján cselekszik. A görög „angelos” szó, mely a keresztény szóhasználatban mindinkább a géniusz helyébe lépett, Isten követét, hírnökét jelenti. A német mitológia is ismer ilyen lényeket. Ők a szüzek, a valkűrök, ragyogó páncélköpenyben és hattyútollazattal, akik egy csata sorsát irányítják. Gyakran megjelennek a harcosnak az ütközet előtt, és hírül adják a halálát – teljesítik a halálangyal megbízatását. A kezükben nyugszik a hős sorsa, amely vigaszteli sors. A hős tudja, hogy amikor a csatában életét áldozza, a bátorsággal kiáradó életerő éretté teszi a lelkét a védőszellemével való egyesülésre; mert csak az a lélek vonulhat be Isten fényes csarnokába, aki a halálban képes összenőni védőszellemével, a valkűrrel. A géniusszal egyesülés nélkül az alvilágba kellene kerülnie; azaz a halál után tudata elsötétedne, ha a szellem kegyelemteljes erői nem jönnének segítségére.
Korunkban elveszett az oltalmazó lények élő fogalma. Ki tudjuk vívni újra?
A legkönnyebben az nyeri el az ilyen szemléletet, aki figyelmesen foglalkozik a GYERMEK életével. Ha elegendő elfogulatlansággal figyeli a fiatal lény emberré válásának első szakaszait, sok tényt fog észrevenni, melyek rejtetten ható bölcsességre utalnak. Csak figyeljünk arra, hányféle dolgot utasít el a gyermek ösztönösen, vagy ahogy lelke védve van a csúf befolyásokkal, tisztátlansággal szemben, még a saját ítélőképessége kialakulása előtt. Nem valami mennybéli, égi hangulat érkezik minden gyermekkel földi hétköznapjainkba, a vele élők létét kegyelemmel megajándékozva? Hány élethelyzet alakul váratlanul jóra, amikor egy gyermek fonódik hozzá!
A gyermekhez fűződő kapcsolaton keresztül mily gyakran változnak meg a szokásaikba és előítéleteikbe belekeményedett lelkek, és új hatásoknak nyílnak meg, melyek a szellemből érkeznek. Ahol egy gyermek van jelen, ott láthatatlanul legalább eggyel több vendég van – a gyermek védőszelleme.
Az élet további szakaszaiban jóval nehezebb megfigyelni, hogyan kapcsolódik egybe az angyal a sorsformálással. E nehézség épp abban rejlik, hogy minél önzetlenebb hatásra törekednek az angyalok, annál észrevehetetlenebbek a felnövekvő vagy érett ember életében. Mi azonban inkább azokra a történésekre figyelünk, amelyek földi síkon hoznak eredményeket sorsunk menetében. Sokkal könnyebben elkerüli a figyelmünket az, amit megakadályoztak vagy elhárítottak. Mégis gyakran nagyobb bölcsesség és sorskegyelem rejlik ebben, mint a látható történésekben. Az angyal rejtélyesen készíti elő a teret, amelyre szükségünk van a kibontakozásunkért, amelyben óvhat bennünket. Ő ezen keresztül bizonyos szabadságlehetőségekhez juttat bennünket. Aki rendszeresen gyakorolja a visszatekintést életére, az egyes napi folyamatokra pillantva, vagy a fejlődés nagyobb időszakait együtt tekintve, az szerezheti meg az alig látható hatásokhoz szükséges meghitt tekintetet, az tanulja meg egészen új módon értékelni a boldogságot vagy a fájdalmat, a sikert vagy a sikertelenséget. Számára tudatossá válik, mi mindent kellett félretolni és megakadályozni, hogy egy tett, vagy a sorsnak valamely beteljesülése szabad utat kaphasson. Ezt pedig nem sejtett módon azok az élethelyzetek is előkészítik, amikor ellenállásba ütközünk, és ettől eleinte szenvedünk. Ilyen módon tanuljuk meg a különféle szerencsétlenségek helyeslését, miután már elegendő távolságot szerezve tekintünk rájuk. Az események közvetlen elszenvedése közben rejtélyesnek vagy szörnyűnek tűnt megpróbáltatást utólag már nem akarjuk nélkülözni. Így születik éltünk folyamatosan gyakorolt visszatekintésében a HÁLA minden történéssel szemben. Minél átfogóbbá válik ez a hálaérzés, annál mélyebben alapozódik meg a lélek BIZALMA a jövőbeni sorssal szemben. Megtanulunk hinni annak értelmében, amit még nem tudunk áttekinteni. A bizalommal teli várni tudás lép az élettel szembeni türelmetlenség helyébe, amikor eleinte valami értelmetlennek vagy gátlónak látszó közeledett felénk.
Csak ezáltal kerül a lélek közeli, élő kapcsolatba sorsának angyalával. Ez egyben az első foka minden hiteles vallásosságnak. Ezt elérve, ezen a fokon kezd a lélek számára megnyilvánulni a valós szellemi lény, aki a személyes életpályánk sorsszövevénye mögött áll. Más emberek sorsútjait is figyelemmel követhetjük ezzel az érzékkel, legyenek azok hozzánk közel állóak, vagy akiket csak az életrajzok ábrázolásaiból ismerünk. Az angyalvezetés megélése ezen keresztül sokrétűbbé válik számunkra. Szellemarculatok kezdenek feltárulkozni, mindegyik életösszefüggés mögött egy másik; némelyek egymásra is hatva, és így a különböző sorspályákat művészien összefonva. Láthatjuk, ahogy a távoliak egymás felé terelődnek, vagy ahogy az, ami a legszűkebb életkörben érlelődött a legtávolabbra hatva tud kisugározni. Ezek a szellemarculatok rendkívül különböző karakterűek: vannak kiemelkedően szigorúak, amelyek egy ember életmenetébe kérlelhetetlen következetességet vésnek. Ezzel szemben mily jóságosan szelídek a tekintetei egy másik angyalnak, aki zsenge csírákat terel nyugalmas kibontakozás felé, a rábízott ember életét anyai gondoskodással ápolva és őrizve. Az angyalok mindig bölcsebbek, mint azt földi értelmünk felfogni képes, türelmesebbek velünk, mint mi embertársainkkal.
Figyeljük meg az idősebb testvéreket a családban, ahogy kezdettől fogva bevonják őket a fiatalokkal kapcsolatos feladatokba. Ez nagyon jó hatással lehet önállóvá válásukra. Felelősségérzet ébred bennük fiatal kortól kezdve azáltal, hogy óvják a kisebbeket a veszélyektől, szeretettel osztoznak boldogságukban és fájdalmukban. Egyrészt nagyon hamar önzetlenségre nevelnek az ilyen fiatalkori kötelezettségek, másrészt egy bizonyos belső békességet szereznek a felnövekvő embernek, aki érzi, hogy komolyan veszik, és bízni tud saját képességeiben.
Egy magasabb értelemben érvényes ez a hasonlat az angyalvilágra, amely rég túl van az emberiség fejlettségének fokán. Egy elmúlt fejlődési korszakban vívták ki ezt az angyalok. Viszont nem tudnának éretté válni a magasabb fokokra, ha úgymond könnyedén, magukat csak a saját fejlődésüknek átadva törekednének tovább. A küzdő emberek oltalmát vállalták el ők, mint idősebb testvérek a fiatalabbakét. Nem emelkedhetnek fel a fiatalabb testvéreik, az emberek iránti felelősség hordozása nélkül. Ezáltal az önzetlenség szelleme hatja át további törekvésüket. A hosszú eonok (teremtési korszakok) folyamán kifejlesztett erőik közösségi értéke kerül próbára azáltal, hogy gyengébb, még vezetésre és támaszra szoruló lényeket szolgálnak. Ugyanakkor a legmélyebb megelégedettséget nyújtják az angyaloknak az ilyen feladatok, melyeket a világ szolgálatában teljesítenek. A legmélyebb szeretettel érdeklődnek a fiatal embersarjak növekedése és felvirágzása iránt, kiket nem ők teremtettek ugyan, viszont védelmük és gondozásuk rájuk lett bízva. Az angyalok aggodalma és boldogsága a leendő ember; a szakadékokon át tévelygő és a fény felé törekvő lény. Isteni örömök és fájdalmak részesei ők feladatuk teljesítésében. A régi időkben inkább mint családok, nemzetségek védőangyalai működtek, ma viszont egyre erősebben az egyes emberhez kötődnek. Ugyanis minél jobban kibontakoznak az emberi személyiség sajátságai a történelem folyamán, annál szükségesebbé vélik, hogy az egyén eloldódva a csoporttól, elnyerje saját angyal általi vezetését, kezdje élni egyéni sorsát.
Az egyén szabadságra érlelődése védőszellemének is újat jelent. Az idősebb és fiatalabb testvérek kapcsolata is változik az élet folyamán. A kisebbek védekezni fognak, ha még mindig úgy gyámkodnak fölöttük, mintha egy lépést sem tudnának tenni egyedül. A koruk érettsége szerinti elismerést és az elengedést igénylik. A szülő és gyermek kapcsolatában naponta megfigyelhetjük ezt az átalakulást. Számtalan apa és anya válik tehetetlenné, amint a fiatal saját ítélőképességgel és önálló akarattal áll előttük; holott korábban, kisgyermekként szeretetteljesen tudták őt nevelni. Nem tudják a kapcsolatot időben új alapra helyezni. Ezáltal a fiatal, felnőtté válásra törekvő lélek ellenállását idézik elő, elidegenednek egymástól. Az embernek nehezére esik megtanulni azt, amit művész módjára tud az angyal: a rábízott emberlélek fejlődésének előrehaladásával folyamatosan változtatja hatásának módját. Ebben nyilvánul meg emberfölötti önzetlensége, eonokon át érlelt bölcsessége.
A földi világba lépő gyermeket még teljesen átöleli angyala. Csírázó érzéseit egy fényes lélekköpeny takarója óvja és védi. A géniusz bölcsessége ártatlan ösztöneit is áthatja. Azonban az évek folyamán egyre jobban és jobban eltávolodik ez a lélekköpeny. Különösen hamar a korán érő, túl gyors intellektuális ébredést átélő gyermekeknél. Az angyalközelség lehető leghosszabb idejű megtartását segítik a minden technikait, mechanikust nélkülöző fantáziadús játékok, a lélekerők ápolása, táplálása az imára nevelésen, legendákon és mesevilág képein keresztül. Ezek beláthatatlan jótétemények a gyermek jövendő életének, mert a hosszú ideig megőrzött angyalközelségből építi magába azokat az erőket, amelyekből a morális érzés biztonsága és a lét hordozó erőibe vetett egészséges bizalom fejlődik ki felnőtt korban.
Fiatal korban, amikor az ébredő értelem kutatni kezdi az életrejtélyeket, és az érzelmi életet lelkesítő erők ragadják meg, ideálteremtő erőként hat az angyal a lélek mélyén. Az ideálokat élő kapcsolatba helyezi az emberiség egészével. Ő ébreszti fel az ifjú szívekben a szeretetet minden emberi iránt. Ezáltal járja át egy szent varázsfuvallat a fiatalkori barátságokat. Az angyal hatására ébred a továbbtanulás és a foglalkozás iránti érdeklődés. Ennyiben a sorsalakítást is befolyásolja az angyal ebben a korban, viszont az egyén SZABADSÁGÁBAN rejlik, milyen erősen ragadja meg a lélek mélyéről feltörekvő impulzusokat, és győzedelmeskedik-e a szokásos befolyások, a szív restsége és a szenvedély erői fölött.
Ezért nyilvánul meg KÜZDELMEKBEN az angyal lélekvezető hatása a fiatalkori fejlődés felnőtté válásának küszöbén. Az angyal és az állat közötti harcban találja magát a fiatal lélek; egy veszélyzónában él, melyben emberré válásáért kell küzdenie.
Miközben az angyal segíti az embert abban, hogy saját személyiségére alapozza életét, hatásaival egyre jobban visszahúzódik, tevékenységét a környező térbe helyezi át, s így már nem az adott lélek bensőjét világítja és izzítja át. Bölcsességét és gondoskodását már csak közvetve viszi a lélek felé, intő jelzéseket és bátorítást nyújtva. Tanácsokon keresztül, melyeket nem hallunk meg, ha nem akarunk ráébredni, lehetőségek által, melyeket elszalaszthatunk, ha nem vagyunk készek a kezdeményezésre. Talán egy embert küld az angyal az utunkba, aki figyelmeztet vagy biztat bennünket. Gyakran elegendő egy könyv is, vagy a rátekintés egy idegen sorsra. Már utaltunk arra, hogy az angyal inkább a megakadályozott eseményekben lelhető fel. Egy betegség például kiemelhet bennünket egy egyoldalúan felfokozott tevékenységből, nyugalmat biztosít a lélekerőknek a belső összeszedettség megteremtéséhez, és ezáltal egy új behatást tesz lehetővé, mely szeretne bejutni törekvéseink közé. Gyakran egy kaput reteszel el előttünk az angyal, amelyen szeretnénk átmenni; ezzel szemben megnyit egy másikat, amely mellett épp el akartunk sietni. Figyel a szabadságunkra, egyengeti utunkat, amikor nem vagyunk képesek egyedül kivívni a szabadságunkat. De olykor véd is előle, ha eleinte mégis visszaélnénk vele. Egy angyallény magatartása annál önzetlenebb, minél észrevétlenebbül tud bennünket irányítani. Az ember még angyalának létezését is megtagadhatja, amikor az a rábízott lélek szabadsága érdekében húzódott vissza teljesen a környező térbe.
Mi miatt viselkedik istentagadóként számtalan fiatal, amint felnő? Nem azért, mert annyira „felvilágosultak”, hogy gyermekkoruk istenhitét tévhitként ismernék fel. A gyermekhit az angyalközelség érzésén nyugodott, de az angyal időközben távolabb került a lélektől, hogy a szabadság kibontakozásához juttassa. Ezért válik a modern ember „ateistává”. Ez csak jelzés arra, hogy vezető lénye, az angyala az észrevétlenségbe húzódott vissza, és várja, mit kezd az ember a szabadságával.
Az angyal vár. Mily gyakran kell a szülőknek hagyni gyermekeiket tévúton járni anélkül, hogy beavatkozhatnának. Mégis hinniük kell abban, hogy egy napon felébrednek, és vissza fognak térni: így tesz az angyal is. A rábízott lélekért elszenvedett fájdalmai mélyebbek minden emberi szenvedésnél. Mindenekelőtt, ha azt látja, amint az ember mindent meghazudtol és elfecsérel, amit ősidők óta szent kincsként helyeztek bele. Az angyalok erénye: tűrni és hordozni tudni. Ezen hűség próbájához van kötve fejlődésük az isteni fényben.
A költő Christian Morgenstern megkísérelte emberi szavakba foglalni, mit kell az ember védőszellemének elszenvednie, ha egy lélek elidegenedik tőle. Így szólaltatja meg az angyalt szenvedéséről:
Ó, bárcsak látnád
Arcfényed elváltozását,
Amikor elveszted önmagad,
És elfordulsz tőlem
A csendes, tiszta tekintet közepén,
Mely egyesít bennünket!
Egy derült táj felhősödik be,
És kizársz magadból.
Ekkor várok.
Várok szótlanul, gyakran hosszasan.
S ha ember lennék, mint te,
Megvetett szeretet kínja ölne le.
Ám végtelen türelmet
Adott nékem az Atya,
Rendíthetetlenül várok rád,
Bármikor térj vissza.
És e szelíd intést
Ne mint szemrevetést fogadd,
Tiszta üzenetként csupán.
Christian Morgenstern „O wüsstest du …” kezdetű versének fordítása