Evangéliumrészlet: Máté 22,1-14
Amikor a király bement, hogy megtekintse a vendégeket, meglátott ott egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve; így szólt hozzá: Barátom, hogyan jöhettél be ide, hiszen nincs menyegzői ruhád? Az pedig hallgatott. Akkor a király ezt mondta szolgáinak: kötözzétek meg kezét-lábát, és vessétek ki a külső sötétségre; ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,11-14)
Ősszel az erdők ünnepi élményben részesítik az összes érzékszervünket, amint lángoló narancs, piros, sárga, rozsdabarna és bíborvörös színekben égnek. Mintha légtornászok bemutatóját látnánk, ahogyan a szél alákap a lehulló leveleknek, és repülés közben kavarja, sodorja őket. Halljuk a lábunk alatt reccsenő, roppanó levelek muzsikáját. Ismerős őszi illat terjeng a levegőben, egyáltalán nem a halálé, hanem valami rejtett, pezsdítő életé az elhalás közepette. Szárnyaló madárrajok kápráztatnak el bennnünket mozdulataik pontosságával, hívójeleikkel. És ott a vakítóan kék ég, amint északról kristálytiszta, hűvös levegő áramlik dél felé.
Ehhez az érzékszervi gyönyörhöz kísérőül szegődik a lélekben valami különös, őszi melankólia. Fokozott tudatossággal érzékeljük mind a mulandóságot, mind a lelkiismeret mérlegét, amely elszámoltat bennünket mindenért, amit gondolunk, érzünk és teszünk. Nyári elfoglaltságaink közepette talán többé-kevésbé el tudtuk altatni ezt a tudatot, most azonban szembesülünk azzal a kényelmetlen kérdéssel, hogy morális életünk felkészített-e bennünket a Szellem örök birodalmába vivő végső utazásra vagy sem. A magához belül őszinte embernél „lesz sírás és fogcsikorgatás”, amint ez a kérdés a lélekben felszínre kerül.
Az a rész a Bibliában, amely a külső sötétségre vettetésről, a sírásról és fogcsikorgatásról szól, nem szörnyű büntetésre utal, amiért az ember nem készült fel a részvételre a menyegző ünnepén, mert nem formázta meg a megfelelő ruhát*. Az ünnep küszöbének őrzője hatalmas szolgálatot tesz nekünk, amikor azt kérdezi: „Barátom, ki vagy? Emberré váltál?” A hatalmas mihályi kérdést teszi fel: „Ki olyan, mint Isten?”
Az őrző csöndes, szeretetteljes hangja, mely így szólít: „barátom”, mialatt kérdez és mérlegre tesz, valami ilyet mond: „Ennek a gyönyörű földi világnak a szépsége valóban áldás, de hasonlóképpen az a sírás, a fogcsikorgatás és a kéztördelés képessége is, amíg abban a világban vagy. Ezek nélkül nem keresnéd, mi rejlik az ilyen tündöklés mögött. Nem dolgoznál azon, hogy tested ruháit megtisztítsd, és így joggal lépj be az őszi színpompa, ropogás, kavargás, illatok és hangok ragyogó, ámde mulandó ünnepe mögött rejlő, örök ünnep világába.”
Az őrző azt kéri, hogy vessünk számot önmagunkkal, és nézzünk szembe a józan igazsággal: többségünk még nem tisztította meg olyan mértékben a fizikai testét, élettestét és a lelkét – a „ruháit” –, hogy igazán készen álljon belépni valódi emberlényként a nagy lakodalmas házba. Az Ő kérdései és a küzdelem, amelyet előidéz velük, lehetővé teszik, hogy rászánjuk magunkat a további törekvésre, mellyel áthatolhatunk a mulandóság világán, és egyesülhetünk az örökkévalóval.
*A „ruha” szó, amely az evangéliumban és itt is előfordul, az emberi aurára, az ember lélek- és élettestének érzékfeletti fényére utal. A morális tisztaság fokától függően ez a fény eltérő színeket és sugárzást, eltérő fokú kiterjedést mutat a fizikai testen túlra.
Fordította és átdolgozta: Boros Mária