Isten Fiai a mennyei magasságokban aggódtak és bánkódtak az elsötétült, földi világban élő, bukott Ember állapota miatt. Legifjabb teremtményük, akinek lényébe beleárasztották a világerőket, már nem tükrözte tisztán az isteni képet. Az Emberből a mennyei Atya elveszett fia lett. A Föld fokozatosan a halál hideg szorításába került, és a gonosz ellenerők szakadatlan szembenállása egyre csak emésztette az emberi létezést. Isten Fiai pillantásukat a világegyetem sötét pontjára irányították, mely távol esett az ő birodalmuktól, és csordultig teltek részvéttel. Feltámadt bennük az akarat, hogy elhozzák a gyógyulást az elveszett embergyermekeknek, életet küldjenek oda, ahol a halál az úr, és fényt, ahol a sötétség uralkodik. A mennyei tanácsban megszületett és megérett a világra szóló döntés. Elhatározták, hogy a Földön élő emberiségnek elküldik a megváltás lehetőségét, odaadnak Egyet a legmagasabb szellemlények közül, hogy gyógyítóként ereszkedjen alá az Istentől elhagyott világba. Ő, akin keresztül Isten teremtő Igéje kezdetben kiárasztotta a teremtést, magára vállalta a megváltás feladatát.
Vállalása felé nem saját természetéből fakadó kényszer hajtotta. Az emberi lélek azért száll alá születéskor ebbe a világba, mert sorsát csak itt tudja beteljesíteni. Természeténél fogva a Föld életéhez tartozik. Fejlődési útját csak ennek a szférának a körülményei között tudja bejárni. A halhatatlan lelket a kényszerűség ereje hajtja a születés kapuján át a megtestesülésbe, az itteni világ tapasztalatai és veszélyei kellős közepébe. Krisztus alászállása egészen más módon ment végbe. Szabad elhatározásból született, és kegyelmi tett volt, válaszul az emberiség kétségbeejtő szükségére. Maga az Isten küldte el Fiát, hogy keresse meg az ég elveszett gyermekét a távoli Földön, ahol a romlás és a halál fenyegeti. A Fiú szabad akaratából, a gyámoltalan embergyermek iránti együttérzésből jött, hogy véghez vigye érette a megváltás kegyelmi cselekedetét.
Alászállt egy emberi testbe, hogy egy rövid ideig az ember életét élje a földön. Isten Fia nem isteni méltósággal, nem a parancsára váró világerőkkel jött. Elfogadta az emberi létet, beleszorítva magát egy emberi lélek és test szűkös korlátai közé. Bár eljövetelekor az emberek körében hatalmas volt a várakozás a rég megjövendölt isten megjelenésére, aki elhozza a megoldást az emberiség tragikus bajára, mégis nagyon kevesen ismerték fel benne azt, akiben a próféciák beteljesednek. Nagyobb részük olyan Istent keresett, aki hatalma és magasztossága gyakorlásában mutatja meg magát nekik. Amit a földön vele együtt járók valójában érzékeltek egy olyan Lény volt, akinek isteni képességei a visszafogottságban, az erőiről való lemondásban nyilvánultak meg. Nagyon nehezen értették meg, hogy Ő, aki a megváltásukra érkezett ide, hogyan képes elérni a célját ezen a módon. Célját fel nem foghatták. Ő azért jött, hogy segítsen az emberiségnek megtalálni a helyes utat sorsában, megmentse az emberlelkeket a tévutaktól, attól, hogy elbukjanak az útszélen, mielőtt úticéljukat elérnék. Nem azért jött, hogy az embereknek ne kelljen továbbra is fejlődniük, vagy hogy megszabadítsa őket a kísértésektől, a földi élet küzdelmeitől. Nem készen tálalt megváltás érkezett a mennyből, hogy így vessen véget mindenféle gyötrelemnek. Krisztus azért jött, hogy új értelmet hozzon az emberi életbe, új lendületet adjon az emberiség fejlődésének. A gonosz lények munkálkodása által meggyötört, és a halálerők által fenyegetett emberlét tragédiáját a megváltás elérésének lehetőségévé változtatta; ez a lehetőség hosszú küzdelem, mely csak a történelem végén zárul le.
Hatalmas belső erőfeszítés nélkül az emberi lélek nem képes megérteni a célt, mellyel Isten Fia alászállt a mennyből, a földi emberi létbe. Mielőtt lelkünkben megérthetnénk a mennyei Atya akaratából a Földre hozott szándékot, az emberi gondolkodásunknak az isteni gondolkodásig kell felemelkednie, a szívünket egészen odáig fel kell emelni, ahol Isten szívdobbanása hallik. Krisztus hírnöke, Keresztelő János folyamatosan azt hirdette teljes erejével hallgatóinak: „Változtassátok meg gondolkodásotokat, és szívből, lélekből térjetek jó útra”. Ha ezek az emberek fel akarták ismerni és megérteni azt, akinek el kellett jönnie, nem lehetett másként, mint hogy megváltozzanak gondolkodásukban és megtisztítsák a szívüket a vágyaktól és hamisságoktól. Másként hogy is érzékelhették volna a célt, amivel Földre szállt Ő, akinek Isten szándéka szerint kellett fellépnie és cselekednie, aki nem azért érkezett, hogy az emberek várakozásait beteljesítse, hanem hogy Isten akaratát véghez vigye?
Azóta is mindig ugyanilyen módon kell felkészülni Krisztus művének megértésére. Akik változatlan szívvel és gondolkodással közelednek hozzá, földi megfontolások miatt elhomályosult szemmel, nem fogják Őt megérteni. Célja ma is éppolyan kevéssé felfogható, mint akkor, ha a változás nem megy végbe. Fel kell készíteni a szívet arra a kérdésre: milyen céllal, milyen szándékkal érkezett Isten Fia a mennyei magasságokból a földi világba? Mi változott az emberi sors célját tekintve azáltal, hogy Krisztus belépett az emberi világba és maga is emberré vált?
Eljövetele előtt az emberek lényük legmélyén bizonyosságként érzékelték, hogy távol kerültek attól, amivé, akivé válniuk kellett volna, és hűtlenek lettek emberi mivoltukhoz. Amikor keresték az emlékezetükben még élőt, de érezték, hogy elveszítették, visszatekintettek őseik nemzedékeire, az elmúlt időkön át, az emberiség létezésének kezdetéig. Ott, a teremtésnél megtalálták az isteni emberképet, ahogyan az eredeti tisztaságában Isten lényéből megformálódott. Szívük mélyén tudták, hogy az Ember igazi valójában az, akinek kezdetben teremtetett, de ez az isteni kép csupán emlék volt már. Valaha az emberlény Isten közelségében élt, és életét elhomályosította az Ő jelenléte. Azóta el kellett különülnie tőle, az isteni kép pedig az idők folyamán elhalványult.
Ezt élték át azok, akik a Messiás eljövetele előtt éltek. Lukács evangéliumának elején a harmadik fejezet, amely a názáreti Jézus családfáját írja le, remekül példázza, miként igyekeztek megtalálni azt, ami elveszett. Nevek sorakoznak Józseffel kezdve, visszafelé haladva minden előző nemzedéken át, egészen Ádámig, „aki Isten Fia volt”. Ezek a nevek ma nem sokat jelentenek, de akkor a múlt kiemelkedő férfiúit idézték meg az egymás után következő történelmi korokon át. Képek sorát hívták elő az emberekben, melyeken elmerengve az elme visszalépdelt az emberi sors tragikus ösvényén egészen a kezdeti fényig, amikor is az első ember Isten Fia volt.
Krisztus eljövetele előtt a vallásosság azt jelentette, hogy az ember teljes erejéből törekszik az eredeti emberkép megtartására a belső és külső életben. Minden ahhoz nem méltó gondolat, szó és tett bűnös és szentségtörő volt. Amint fokozódott a hatása annak, hogy az Ember eredendő bukásával eltávolodott az isteni világtól, a vallásosság gyengült és elhalványult a bűnbetegségbe esett emberi lélekben. A földre leszállt Krisztus nem bélyegezte meg és nem pusztította el mindazt, ami méltatlanná vált az emberi természetben. Ha így tett volna, nem sok minden maradt volna. Ugyanígy az Embert sem változtatta meg isteni, kozmikus erőivel varázsolva. Ha így tesz, az emberlény üres bábbá vált volna, melyet Isten akarata dróton rángat. Nem lakozott volna lelkében isteni erő. Krisztus elfogadta az ember bukott természetét, és megnyílt azon emberi megértés előtt, hogy a változás belülről fog végbemenni, a megváltást az eljövendő fejlődési korszakok hosszas erőfeszítései vívják majd ki. Arra szólította fel az embereket, hogy nyissák tágra lelki szemeiket, hogy láthassák maguk előtt az ideált, amilyenné válniuk kell. Korábban tragédiát átélő sajnálattal hátrafelé tekintettek a kezdetben teremtett isteni képmásra. Most meg kellett változtatniuk tekintetük irányát, és a jövő felé nézni. Az eljövendő korok távlatából felragyogó EMBER-ség valódi képét kellett meglátniuk, mely elérendő cél, beteljesítendő szándék.
Egyszer az Ember ideálja valósággá és létezővé vált már. Akkor, amikor Jézus Krisztus a Földön járt, és önmagából, szavakkal és tettekkel megnyilvánította az emberi formában az isteni képmást. Azzá vált, akivé követői válnak, amikor elvégzik a munkát lényük minden részének átalakításán, és Krisztushoz hasonlatossá teszik magukat. Ha ma az Evangéliumokat olvassuk, nemcsak valami olyan történetet olvasunk, ami egyszer régen megesett. Valójában a jövőbe nézünk, és az Ő élete tükrében megtaláljuk az eszményképet, melyet minden ember megláthat és magáévá tehet.
Krisztus azért jött, hogy megmutassa az embereknek a megváltás útját, mely az elkövetkező fejlődési korszakokon át vezet. Az emberi lelkek azonban gyengék voltak és erejüket vesztették: hogy is remélhették, hogy ilyen úton járhatnak annyi kísértés közepette? A mennyei magasságok isteni lényei már látták, micsoda nyomorúságba és bűnbe esett az emberiség. Küldöttük nem azért jött, hogy lehetetlen célokra tanítson, hanem azért, hogy az Ember szellemi eszményképét lelkesítő valósággá változtassa a földi emberek életében. E célt úgy teljesítette be, hogy áldozatával beleszőtte önmagát az emberiség földi sorsába. Olyan tettet hajtott végre ezen a világon, amely megváltoztatta a történelem menetét, élő valósággá tette a fejlődés új útját. Az isteni, kozmikus erők, amelyeket visszatartott magában, amíg Jézusként emberi testben és lélekben élt, beleáradtak a kereszten véghez vitt tettébe, amikor átment a halálon, és ismét életre kelt.
Friss erők áramlottak a föld élő szövetébe, hogy új életet leheljenek bele, mivel ekkorra a romlás és pusztulás fenyegette. Szellemi erő költözött az emberiség lényébe, az emberlelkeknek energiát és erőt adva ahhoz, hogy a fejlődés új korszakába lépjenek. Krisztus feltámadt a földi halálból, és azóta Szelleme együtt van az emberlelkekkel a létezés küzdelmében. Ő maga a megváltás útja. Együtt járja velünk ezt az utat, Ő mutatja a célt és a véget, Ő ébreszti fel szívünkben az eszményképet. Ő gondoskodik világunk életéről, mert Ő vállalta ezt magára. Nem egyszeri alkalommal, kis időre jelent meg a Földön, hogy aztán magára hagyja az emberiséget a küzdelemben. Saját létezését a megváltás élő útjává tette, miután magára vette a világ szenvedéseit, új életet adott az emberlelkeknek saját Szellemének forrásából merítve.
Amikor ma rátekintünk a világ állapotára, melyben élünk, joggal kérdezhetjük: tényleg jelen van Krisztus? Hogy lehet, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek? De Ő nem azért testesült meg, hogy a világot varázsütésre megváltoztassa, és ma sem teszi azt, amit akkor nem akart megtenni. Jelenléte megmutatkozik a visszatérő életben, amely újra feltámad a tél közepén a Földön, és megszüli az új tavaszt. A Föld régen meghalt volna, az ember régen elpusztította volna vagy elpusztítaná ma, ha nincs az Ő gondoskodása.
Jelenlétét az emberi szívben is felfedezhetjük. Az ember természete nem vált egészen jóvá, sem kísértésektől mentessé. Ez a Szellem mégis a gyenge és megbetegített lelkünk méltatlan hajlékát választotta lakhelyéül. Ha befelé figyelünk, nem egy Ént találunk magunkban, hanem kettőt. Az egyik a hétköznapi személyiségünk, melyben nem lehet nem felismerni a sok önzést és haszonlesést. De érzékeljük a vágyakozást, hogy legyőzzük ezen részünket, és valami értékesebbé változtassuk át. A magasabb Én, amelyet akkor fedezünk fel, amikor mélyebbre ásunk lényünkben, lehetővé teszi, hogy időről időre legyőzzük a másik ént, és belső természetünket megváltoztassuk. A Szellem az, amely belülről teremt, és amelynek rejtélyes erejét még csak részben ismerjük. Tudatában lehetünk annak, hogy önzetlenségünk minden késztetésében, önmagunkért felelősséget vállaló törekvéseinkben, és minden önuralmat kívánó tettünkben egy isteni lény talál otthonra az emberi lélekben.
A belül lakozó Szellem munkálkodásának újra kell teremtenie minket a jövőbeli Ember képében, és Krisztus országává kell változtatnia a világot a fejlődésért hozandó erőfeszítéseken keresztül. Egykor az emberlény önmagán túl és kívül tekintett fel Isten Szellemére. Mózes az isteni kéz által írott Törvényt kőtáblákon kapta meg, hogy irányítsa és tanítsa népét. Illés a viharban, a földrengésben és a tűzben kereste Ura hangját. Jelenlétét kívül, a természet erőiben kutatta, ahol kezdettől megjelent. Ám új tapasztalás jött el számára, apró prófécia a csendes világforradalomról, amely a Messiással jön el: azt tapasztalta, hogy saját szívéből szól hozzá az Úr nyugodt, csendes hangon. Krisztus eljövetele olyan valóság, amely bele van vésve az emberi természetbe, hogy mindazok olvassák, akik megértik.
A káosz, amelyet magunk körül látunk, a világban zajló hanyatlás kiterjedt folyamatának eredménye. Itt az idő, hogy sok múltbéli dolog megszűnjön. A pusztulás sötét felhői vonulnak át a történelem színpadán, és az emberi lényeket gyakran belerántják a folyamatba, növelve ezzel annak erejét. E sötét háttér előtt Krisztus jelenlétének erős fénye sugárzik bele az emberi világba. Akik szeretnének tenni azért, aminek el kell jönnie, akik szeretnék elősegíteni az új életet, amelynek a múlt hamvaiból kell kinőnie, Őbenne találják meg a teremtő erő forrását. Könnyű meglátni mindennapi tekintettel is a körülöttünk zajló pusztulást. Nehéz viszont meglátni az új élet magvát, amely mindezek közepette új életre fakad. Csak ha lelki szemeink bizalommal megnyílnak, akkor képes elménk képekben meglátni, amit Krisztus Szelleme itt és most a mi jelenlétünkben végez. Ismét megnyilvánul a fény, amely egy új hajnalon bevilágít a sötétbe.
Fordította: Boros Mária
(Részlet a szerző „A keresztény évkör” c. könyvéből)