Alfred Schütze (1903-1972) 1924-ben vált az Antropozófiai Társaság tagjává és 1927-ben szentelte őt Friedrich Rittelmeyer a Keresztény Közösség papjává. Ízelítő könyvének témájából:
A gonosz kimeríthetetlen rejtélyességéhez tartozik, hogy azért kell léteznie, hogy a jót fokozza. Az emberiség a gonosszal való fájdalmas kapcsolatának új szakaszába lépett. Eddig a gonosz legtöbbször kerülte a nyilvánosság fényét, most a korábban még alig létező szemérmetlenséggel és gátlástalansággal lép fel.
Egészséges ítélőképességünk fejlesztésével át kell látnunk, fel kell ismernünk a kísértő erők játékát, melyek olykor a földi lét gőgös lekicsinylésével az élettől való menekülés és a teendők hanyagolása felé sodornak bennünket. Máskor a földiség túlbecsülésével túlságosan a mulandó anyaghoz kötik a lelki-szellemi erőinket, és lényünk hatástalanságának, jelentéktelenségének érzetét keltik. Amint kicsinynek és jelentéktelennek érezzük magunkat a hatalmas világban és a hatalmasságokkal szemben, megfélemlíthetővé válunk.
A jó és a gonosz valójában nem egymással szembenálló polaritás, ezért nem lehet sablonos gondolkodással megközelíteni, és a problémákat „fehér-fekete” alapon kezelni. A jó megalázását jelenti, ha szembeállítjuk a gonosszal, annak ellenfeleként, ellentéteként. A jó nem két gonosz szélsőség közötti nyugalmi állapot, hanem az a magasabb egység, amelyben énünk kiegyensúlyozó hatására az egyoldalú erők használhatóvá válnak, és a fejlődést szolgálják magasabb szinten. Amikor például az elbizakodottság és kisebbrendűségi érzés között ingadozva megteremtjük magunkban az egészséges önbizalom erejét. Vagy amikor megfékezzük és legyőzzük magunkban a gyávaság és a vakmerőség szélsőséges hatásait, és bátorsággá alakítva őket fölébük magasodhatunk. Az ilyen gyógyító kiegyenlítésekre törekvő erőfeszítésekből kibontakozhat az elvégzendő tett iránti szeretet, melynek megváltó ereje van.