A nagyböjt helyett a négyhetes passióidőszak a jövő ünnepköre

Rovat:

(Emil Bock: Az év ünnepeinek köre című könyve alapján)

A tavasz nyiladozása, amikor a rügyek színekben pompázva bomlanak ki, mindennél nyilvánvalóbban mutatja azt az élet-varázserőt, amely az évszakok ritmikus körtánca mögött rejtőzik. Amit érzékeinkkel a természet jelenségeiből észlelünk, az mindig csak annak földi-fizikai teste. A természet élete, annak éteri része már az érzékfeletti szférához tartozik, ám az időbeli változásban mégis tetten érhetjük. Az évszakok egymásutániságában, ebben a nagyívű ritmusban az Élet szférája, Földünk éterteste mutatkozik meg, ez mutatja, hogy a föld egy hatalmas, lélegző élőlény. Az évszakokat, és azok ünnepeit helyes módon átélni – ez lesz a jelenben és a jövőben is az egyik legfontosabb út a lélek számára, hogy Krisztushoz közelítsen. Az első Krisztus-esemény színhelye a kézzelfogható, fizikai világ volt. Ma a Krisztus-lény az éteriben akar megmutatkozni, abban a Földhöz tartozó életszférában, amelyet az Evangélium a felhő képével jelenít meg. Krisztus feltámadása és mennybemenetele óta „az égi erők ura a Földön”, az évszakok pedig nem mások, mint ezeknek a Földön ható égi erőknek a metamorfózisai.
Azonban nem pusztán az évszakok természetes ritmusa az, ami által rálelhetünk a krisztusi szférára. A természet váltakozó színeivel egybeszövődik a keresztény ünnepek arany színe. Meg kell haladnunk azt az elsősorban a protestáns hagyományban gyökerező szemléletet, amely szerint a természeti folyamatok és az ünnepi kalendárium egymástól teljesen függetlenül léteznek – ez vezetett az „egyházi év” elnevezés elterjedéséhez. A helyesen értelmezett és helyesen átélt ünnepek együtt alkotják a Krisztus-évet – szoros összefüggésben az évszakok ritmikus körforgásával. Az oltárainkon látható színváltozások igen fontos segítséget jelentenek a lélek számára, hogy egyre inkább otthonosan érezze magát az évkör illékony struktúrájában, és találkozzon benne „az éteriben lakozó Krisztussal”. A jövőben talán éppen a passióidőszak teszi majd lehetővé mindennek a legintenzívebb átélését, amikor a húsvétot megelőző négy hét alatt az ünnep színei látszólag éles ellentétben állnak a földi évszak színpompájával.

*

A Keresztény Közösség évköre hét ünnepkörre fűződik fel (karácsony, epifánia, húsvét, mennybemenetel, pünkösd, János-időszak és Mihály-időszak). Két ünnepkört vezet be egy-egy felkészülő időszak is: advent és a passióidőszak.

A Keresztény Közösség fontos újítása, hogy a hosszabb nagyböjttel szemben négyhetes passió időszakot tart – ennek a jelentése a jövőben egyre erőteljesebben fog megnyilvánulni: Adventtel azonos hossza és vasárnapok száma kiemeli ezen időszak felkészülési jellegét, az első passió-vasárnap jelentősége pedig, mint egy új kezdet az ünnepek és színek sorában, egyre inkább olyan jelentőségűvé fog válni, mint advent első vasárnapja, amelyet mindig is fontos ünnepként tartottak számon.

*

A protestánsoknál csak a nagyhét számít passiónak, ezáltal felkészülési időszaknak. Ráadásul náluk inkább a Nagypéntek az év csúcspontja, mintsem húsvét. Emiatt a passió minőség egy kicsit az egész évre kiterjed. A fekete szín uralkodó jellege a protestánsoknál szintén ezt a hajlamot jelzi.

A katolikus hagyományban szereplő héthetes nagyböjt nem jövőorientált, mint előkészület, hanem inkább a megelőző időszak minőségének utóhatása. Rögtön karácsony után megkezdődik a vidám farsangi időszak – ez az emberiség régmúltjába vezet vissza: A téli napfordulókor a Föld lelke teljesen belehúzódik földi létébe, ez valaha eloldozta az elemi lények sokaságát, akik a föld-létben aktívak. Az emberi természet, amely a középkorig teljesen nyitott volt a természeti hatásokra, akadálymentesen magába engedte ezeknek a vidám bujaságát (római szaturnáliák, északi barbár Rauchnacht stb.). A Római Katolikus Egyház nem tiltotta be ezeket a kereszténység előtti eredetű szokásokat, hanem keresztényi alapon engedte őket továbbélni, így erősödtek meg a különféle farsangi szokások mindenfelé.

Viszont amikor a pajkos vidámkodás épphogy tetőfokára hágott, az egyház élesen véget vetett neki: elrendelte a hamvazó szerdától kezdődő szigorú böjtöt. Az embereknek, akik addig korlátlanul magukba engedték a természet birodalmainak hatását, most erőteljesen el kellett zárniuk magukat a földi természet befolyásától, elsősorban azáltal, amit ettek és ittak. Az ingának a másik végletbe kellett átlendülnie.

Anélkül, hogy közben világosan felismerték volna, az ember konstitúciója régen elvesztette az elemi erők iránti ősi fogékonyságát. A régi farsangi hagyományok egyre inkább elvesztik az alapjukat és a hitelességüket. Azt is fel kell ismernünk, hogy ezzel együtt a böjtölés is veszít a jelentőségéből. A böjtölés visszanyerheti célját egészségügyi területen és ez egyre fontosabbá is válik, de mint vallási gyakorlat, már régen idejét múlt. Az emberi természet annyira megkeményedett, hogy ma már nagyon kevéssé folyásolhatjuk be egészséges értelemben belső lelki életünket a természeti hatások erősítésével vagy gyengítésével. Ezt a célt egyre kevésbé érhetjük el külső eszközökkel, az ilyen erőfeszítéseknek belső irányt kell követniük. A külsődlegesen megőrzött böjti időszak ma már csak egy régi űrt takar.

*

A húsvétot megelőző négy hétben a külső böjtölés olyan metamorfózisát kell gyakorolnunk, amely az ember mai állapota számára előnyös. Ebben az értelemben az helyesen értelmezett „aszkézis” nagyon is érvényes marad. A szó eredeti görög jelentése sohasem negatív értelemben jelentette, hogy mit ne tegyen, vagy éppen ne egyen az ember, hanem pozitív értelemben vett „gyakorlás”-t jelent (ezt a szót elsősorban az olimpikonok felkészülésére alkalmazták).

A fekete szín a Keresztény Közösség oltárán belső munkára és fegyelmezettségre hívja a lelkünket. Nincs jogunk átadni magunkat az ébredő tavasznak, ha – különösen ebben az időszakban – nem dolgozunk önmagunkon. A kontraszt, ami a természet ragyogó színei és az oltár feketéje között lép fel, befelé kell irányítsa erőfeszítésünket. Ha követjük ezt, a belső napfelkelte útján találjuk magunkat, amelyet a kinti tavasz elrejt, és amely a húsvéti ünnep titka.

Mindennek, még a legszebb és legragyogóbb ruhába öltöztetett dolgoknak a legmélyén is a halál szunnyad. Bennünk is a halál az úr, amennyiben ez a bűn ára. A húsvét előtti gyakorlás kezdete és alapelve az Istentől való elszakítottságunk, bűnösségünk, gyengeségünk átérzése kell legyen. A protestantizmusban gyakran alkalmazzák az ember bűnösségének teológiai diktátumát. Ez ma már elveszíti jelentőségét. Egy olyan rendkívül mély igazsággal van itt dolgunk, amely nem teológiai diktátumban, hanem a lélek csendes, hű fegyelmezettségében találja meg értelmét. A passió időszak a jövőben teljesen értelmetlenné válik, ha a lélek nem telik meg a fegyelmezettség teljes erejével, különösen ebben az időszakban. A húsvéti ünnep erejéhez annál jobban tudunk kapcsolódni, minél több gyümölcsét hozzuk magunkkal a hű és fegyelmezett gyakorlásnak.
A passióidőszak fekete színe éles kontrasztban áll a kinti ébredő természet zöldjével – ez is megtapasztaltatja velünk a halál és bűn hátterét, alapjait. Minden pusztán természeti élet ezt hordozza. A sírból emelkedik ki a magasabb Élet, ennek ünnepe a húsvét, ennek a piros színére készít fel a fekete.

*

A passióból a húsvétba történő átmenet hasonlítható az oltári átváltozáshoz. Ennek szükséges előfeltétele a felajánlás.
Joggal merül fel a kérdés: indokolt-e, célszerű-e újabb, önként vállalt erőfeszítéseket magunkra venni az élet amúgyis alig viselhető terhein felül? Semmi sem ad több erőt a saját életünk nehézségeivel való megbirkózáshoz, mint az, ha a lelkünkben a felajánlás és áldozat képességét fejlesztjük.
Ráadásul ha a passióheteket az áldozat különleges gyakorlásának időszakává tesszük a szívünkben, akkor tisztaság és mélység szövődik az emberiség teljes életének szövedékébe. Olyan vallásos elem fejlődik ki ennek következtében, amely véget vet az élet felszínességének és illúzióinak.


Összeállította: Nagy Ágoston