Krisztus új közelsége életünkben

2013 szeptemberében a Szombathelyi Perintparti Waldorf Iskolában jártak lelkészeink Gwendolyn Fischer és Silye Imre. Az előadások, mozgásgyakorlatok és beszélgetések sorozata alapkőletételnek számított a nyugat-magyarországi Keresztény Közösség számára. Először adhatott helyet az iskola épülete az emberszentelő szertartásnak, s a jövőben évente kétszer lesz lehetősége a Szombathely vonzáskörzetében élőknek részt venni hasonló rendezvényen.

A résztvevők az Őrségből, Burgenlandból, a Balaton-felvidékről és Budapest környékéről érkeztek a találkozónkra. Czakó Anikó és Szalay László vezetésével euritmiával és Bothmer-gimnasztikával hangolódhattunk rá az előadások feltáruló szellemi tartalmára, amit a gyakorlatok játékosan és művészi módon átélhetővé tettek. A következőkben összefoglalok néhány gondolatot Gwendolyn Fischer előadásaiból.
Egy átmeneti korszakban élünk, hiszen az emberiség korábbi képességeivel már nem rendelkezünk, az újak pedig még születőben vannak. A szellemit csak akkor érzékelhetjük, ha fejlesztjük az érzékelő és megismerő képességeinket. Így ébredhet fel bennünk egy új tisztánlátó képesség, amelyet tudatosság hat át.
Életerőinket folyamatosan áthatja a szellemi, és ez élő párbeszédet teremt a szellemi világ, szellemi lényünk és a fizikai testünk között. Így tárulhat fel az új látás számára az életerők alkotta étertestünkben a jelentős életeseményeink összefüggése. Az éteri érzékelés először a másik ember, a „TE” érzékelésével kezdődik, és ebben a tapasztalásban a szellemi személyessé válik. Krisztus lényének érzékelése nem mindig lehetséges, de Krisztus megjelenése bárhol, bármikor lehetséges: MINDENHOL SZENTFÖLD VAN.
Ma már minden ember képes magába fogadni Krisztus lényét, ha csak néhány pillanatra is. Krisztus érzékelésének az alapja az étertest érzékelése, de elengedhetetlen hozzá egyfajta morális hozzáállás, az önzetlen, bölcs és ítéletmenetes megközelítés. Feltámadása által Krisztus lénye áthatotta az egész Föld auráját, szeretete teljesen áthatotta a Földet, de ezt a szeretetet élővé kell tennünk, hogy az emberi lény képes legyen fejlődni. Szabadon dönthetünk arról, hogy a szeretetünket mire használjuk. Bárhol találkozhatunk Krisztussal, úgy, ahogy Pál apostol Damaszkusz előtt. A damaszkuszi élmény mindenütt lehetséges.
Abban az időben, amikor Krisztus az emberek között járt, szükségszerű volt, hogy észrevegyék, érzékeljék, és érdeklődjenek iránta, sőt, az is szükségszerű volt, hogy szembehelyezkedjenek vele. Az lett volna a legnagyobb akadálya küldetése betöltésének, ha senki nem figyel fel rá.
A hétköznapi életünkben az aktív érdektelenség bánt bennünket a legmélyebben. Ezért mély életérzésünkké tehetjük azt, hogy érdeklődéssel figyeljünk másokra, és visszafogjuk magunkban az elsőként felmerülő gondolatokat, a hirtelen ítélkezést. Ehhez az empátia fejlesztésére van szükség, hogy lényünk minden szintjén együtt érezhessünk a másik emberel, és ezáltal képessé váljunk egy új közelségre.
Amikor minden támaszt elveszítünk, akkor ébrednek fel igazán azok a belső erők, amelyek fejlesztik lényünket.
Az esti beszélgetésben Gwendolyn Fischer szólt a spirituális materializmusról, a nacionalizmusról és a természettudományos szemléletmódról is.
Szellemi materializmusnak nevezhető az, amikor egy ember szemléletéből hiányzik az emberiségre irányuló nagyobb távlat. Amikor valaki nem akar tanulni, nem akar fejlődni, s így nem az önnevelés a célja, hanem spirituális technikákkal akarja elérni saját céljait.
A lelki materializmus egyik megnyilvánulása a nacionalizmus, mert a vérségi szintről, a fizikai síkból eredezteti az ember identitását, így legyengíti az érdeklődést aziránt, hogy ki az a lény, aki most éppen az adott nemzetiségben testesül meg. A nemzet szintjén a valódi kérdések a következők lehetnek:
- Az a nép, ahol élek, milyen mértékben támogatja életfeladatomat?
- Mivel járulok hozzá nemzetem fejlődéséhez?
- Fejlődőképességhez tudom-e segíteni azt a nemzetet, amelyben élek?
Énünkhöz szólnak ezek a kérdések, és a megtestesült ’én’-ek kulturális közösségében, a nép szintjén jelennek meg a kérdésekre adott válaszaink, tetteink következményei.
A természettudományos szemléletmód területén nagyon sok változás van. Az idegsebészet, és az agykutatás már belátja, hogy szellemi erők formálják az agyat. A fizika eljutott odáig, hogy nem minden kutatásnak van magyarázható eredménye.

Krisztus szellemi keresztre feszítésének és feltámadásának korában élünk. Rajtunk múlik, hogy mennyire tud élővé válni és hatni a Feltámadott lénye. Krisztus megtett értünk mindent, amit tehetett, ma már nekünk kell egyre több mindent tenni a fejlődés érdekében.
A XIX. század közepén és második felében nagyon sok törekvés és esemény ki akarta oltani a Krisztus-impulzust. Ebben az időben fogalmazta meg Petőfi Sándor a „Sors nyiss nekem tért!” kezdetű versében a bensőséges vágyát Krisztus érzékeléséért.

Hogyan lehet teret teremteni Krisztus számára?

Egyik legfontosabb feladatunk, hogyan találjuk meg magunkban saját cselekedeteink indíttatását. Irányt kell adni a tetteinknek, és ennek belső törvényeken kell alapulnia.
Minden imával egyfajta magot vetünk el az éteri látás képességének fejlődéséért. Élővé kell tenni az imát! A „Legyen meg a Te akaratod” által egy magasabb, isteni akarat nyilvánul meg saját akaratunkban. A meditáció fejleszti a gondolkodásunkat, akaratunkat és magasabb szintű képességeinket.
Krisztus érzékeléséhez mindenkinek rendelkezésére áll a csodálkozás, az együttérzés, és a lelkiismeret képessége.
A csodálkozás egyfajta megnyílás, a határok kitágítása. A tartalma mindig több, mint valami információ, és sok mindent megmozdít az emberben. Megújítja az embert, mint valami eke, ami felszántja a lélek bensőjét. A csodálkozás minden tudás kezdete, és többet jelent, mint a gondolkodás, mert érzést visz a gondolkodás tartalmába, így átváltoztató hatása van. Ugyanakkor a csodálkozás sérülékennyé is tesz bennünket, mert áthatja bensőnket az, amire rácsodálkozunk, és ezáltal kiszolgáltatottá válunk. Két ősi mozdulatot teszünk a csodálkozásban: az elengedés és a megnyílás mozdulatát. Először el kell engedni azt, amit korábban éreztem, gondoltam, utána meg kell nyílni az új iránt. Ez a két belső mozdulat alapvető feltétele a szellemi érzékelésnek!
Az elfogulatlanság és annak gyakorlása is nagyon fontos a magasabb világok érzékeléséhez, a tisztánlátáshoz.
Az együttérzés képessége az egyik legalapvetőbb keresztényi eszmén nyugszik: „Szeresd felebarátod, mint tenmagadat!” Mi a magja az önmagam iránti szeretetnek? Végtelen hálával szerethetem a fejlődési lehetőségemet, és ez az, amit adnom kell a másiknak is, erősítve az ő fejlődési akaratát. Ezt közvetíti az „Örülök, hogy vagy!” érzés. Az együttérzésből fakadó szeretet az, ami képes a másikat kisegíteni a nehéz időkben. Akarni kell csendes kísérőtársává, barátjává válni a másiknak!
A lelkiismeretünkből ered, ha elkötelezzük magunkat egy magasabb eszme iránt, ami belső tartást ad. Éljünk úgy, hogy keressük az újat, és legyünk nyitottak az igazságra. A szellemi iránti elkötelezettségünk szelídíteni tudja a temperamentumunk szélsőségeit is. Haladjunk fokozatosan a jövőbeli lényünk felé, afelé, akivé válhatunk, ami örökkévalóság értékű.
Ezekkel a gondolatokkal zárult tartalmas napunk a szombathelyi Waldorf iskola euritmiatermében.
Vasárnap az emberszentelő szertartás előtt, Juhász Júlia vezetésével énekeltünk. A szertartásénekek mellett, egy Szent Mihály-dal is felzendült több szólamban:

„Tűnik a nappali fény
Éled a szív-remény
Fátyolos őszön át
Bátorít Szent Mihály.”

Nagyon szép, átlényegítő két napot tölthettünk együtt. Annak reményében zárom e sorokat, hogy tavasszal, Húsvét után újra hasonló mélységekben erősíthetjük belső fényünket Szombathelyen, a Perintparti Waldorf Iskolában.
Köszönjük az idehozott fényt, melegséget, az iskola tizenkettedik osztályosainak pedig a finomságokkal teli, hangulatos büfét!

Bálint Orsolya feljegyzéseit kiegészítette Silye Imre