János időszak

Rovat:

A nyári napforduló ünnepét keresztény értelemben már nagyon korán Keresztelő Szent Jánossal hozták kapcsolatba, és az ő nevével hívták János időszaknak. De ami az évkörnek egyedülálló pillanatában szól a lélekhez, azt csak nagyon kezdetlegesen értették meg, és még mindig kizárólag ennek az időszaknak természeti történéseire, csodáira gondolnak ezzel az ünneppel kapcsolatban. És nem elegendő ez benyomásként?

A napfény most özönlik, elárasztja és körüláramolja a földet teljes világosságával, mintha az éjszaka maradék sötétségét is világos nappá akarná változtatni. Visszfényének fel nem hagyni akaró izzása áthatja a fehér éjszakákat. Mi marad vissza a sötétségből? Csak egy átmeneti árnyék furakszik be röviden, és gyorsan feloszlik a világosságban. A nyári napfordulat élménye elemi erejű örömmel tölti be az embereket. Az ember, most minden más élőlénnyel együtt legmélyebb gyökeréig összekötve érzi magát a nappal, és így nem csoda, hogy a nap győzelme a legbensőbbjéig örömmel tölti el.

A János ünnepi népi szokások régi időkből származnak. A hagyományos máglyarakás a hegycsúcson, körtáncok a tűz körül, kitömött koboldok tűzbevetése,- mindez mutatja, hogy milyen közvetlen kapcsolatban élt régen az emberiség a természettel. Ma csak nehezen tudjuk elképzelni, hogy milyen megrázó lelki élményeik voltak az embereknek a nyári napfordulat idején. A huszonegyedik század nagyvárosaiban időszakoktól függetlenül követi a munka ritmusa az előírt folyamatokat. Az emberek a természettől függetlenül építettek fel maguknak egy saját világot, ami akaratuknak engedelmeskedik. A téllel nem kell törődniük, amíg csak a fűtés működik, de ez nyáron másképpen van. Ha átsüt a nap a nagyváros fölötti légszennyeződésen és kiterjeszti sugarait, akkor a legtompább kedély is tudatára ébred, hogy lelke mennyire bele van szorítva a városi hétköznapok igájába, egy egyszerűen kibírhatatlanul holt területbe. És ekkor mindenki kifelé törekszik, újra föl akar lélegezni egy ég felé nyitott világban. Aki csak tud, elutazik oda, ahol nap, víz, friss levegő és szél van, és keresi a pihenést a tavak és hegyek világában. De hol van manapság még tiszta természet? Meg lehet-e még itt vagy ott találni? És még akkor is, ha egy ilyen természet közes közepén vagyunk látja-e még szemünk a szépségeket igaz valóságukban? Megvan-e még az a lelki érzékenység, hogy mélyen és igazában átéljük őket? A természet szívverése milyen mértékben tudja például azokat megérinteni, akik a mindennapok lármázó eszközeit oda is magukkal viszik? Lefényképezzük a természetet, és ezt a rövid pillanatot őrizzük meg fényképeinken. Elidegenült, nagyon elidegenült az ember a természettől. A megálmodott szabadságot az "Én"-től, néha a sajátmagába való bezártság is lehetetlenné teszi, még akkor is, ha az égből a világosság fénybúraként fog körül bennünket. Az ember úgy hagyja magára sugározni a napot, mint ahogy az a fűre és levélre süt, és gyakran csak jó hatását érzi testére, a meleg boldogságát, de mit ad ez a léleknek?

Milyen másképpen követte egykor az ember a nap útját az évkörben. A lét magasa és mélye magába fogadta őt és vele együtt mindent körülfogott. A kemény telet szűk hajlékának határain belül önmagába szállva vészelte át, fogva tartva a hidegtől és a sötétségtől. Lelke együtt tágult a tavasz érkezésével és a napok növekedésével. Milyen megszabadulást jelentett a hó és a jég olvadása! És ha az erdő és mező zöldülni kezdett, akkor a külső életfolyamatok ébredése az ő érzékszerveit is újjá élesztette. Lélegzete felélénkült a madárcsicsergéstől, a lepkék szárnylibegtetésétől. Minél magasabbra szállt a nap, annál jobban kitágult benseje és együtt lélegzett az egész földi természet világosságával és melegével a nap kiáramló ajándékaként. Így érkezett el az év nyárközepe, egy kimondhatatlan ünnep!

Csak akkor érthetjük meg ezeknek a hosszú és világos napoknak a szent és emelkedett ünnepi hangulatát, ha meggondoljuk, hogy az embereknek akkoriban a nap világossága egyben szellemvilágosságot is jelentett. A rajtuk átáradó világosság a lelkek mélyéig úgy áthatotta az embereket, hogy szinte önmagukból kiemelkedve tisztán látták, vagy közvetlenül érzékelték, hogy Istenségek pillantanak rájuk a fénylángokból jósággal és szigorral. Pillanatokig átélhették: Mi ehhez a fényvilághoz tartozunk, Énünk, legbensőbb lényünk sugárzik fel bennünk, neki itt van az otthona, ő szellem, és itt a magas szellemek körében él a fényben. Mint a kristály, melyet megérint a nap sugara, és a világosság ragyogásában izzik, úgy érezték lét-boldogságukat:
Szent az Én, mely a szellem-nap-áramlásból gyullad meg saját léleklétemben! Ez az a halhatatlan bennem, amire az Istenek elvárással tekintenek. Ez a világosságban állás viszont szükségszerűen azt is kimutatta, ami a földi életben bűnként szövődött bele az emberbe, és ami ellentétben áll a magas szellemi lényekkel, és ez által ez erkölcsi megmérettetést is jelent. Ebben a fényben nyilvánvalóvá vált minden kudarc, tévedés, hűtlenség - a mennyei szemek átláttak ezeken. A közmondás, hogy "minden napfényre kerül" kifejezi azt a fájdalmas, de gyógyító tapasztalatot, amikor sötét tettek nyomai bukkannak a felszínre. Azok a papok, akik az év csúcsán kimagasló látóképességgel rendelkeztek, ők ítéletet és büntetést követeltek. Le kellett róni a büntetést, mielőtt valaki a lángot az áldozati oltárról a saját otthonába vihette, mert csak ez garantálta, hogy az újrakezdés a jövő életre egy szilárd alapról indulhasson ki. Így a nyári napforduló világosságtól ittas fölemeltsége egyben lobogó tűzhöz is hasonlított, melyen, mint egy tisztítótűzön át kellett menni, és ez mindenki számára komoly önvizsgálatot is jelentett. Csak a megtisztult szövetkezhetett újra az Istenséggel, csak ő bízhatott abban az ígéretben, hogy a napszellem kegyelméből tovább hordozhatja valódi "Én"-jét és rajta keresztül helyes cselekedeteket tud tenni. Így mélyebben tudhatta meg, hogy ki ő és honnan jött, és megerősödve érezte, hogy a felülről rábízottat hordozni tudja a föld sötétségében. A nyári napforduló világossága azt prófétálta neki vigaszként, hogy egykor minden sötétség világos lesz.

Egy példát szeretnék arról elmesélni, ami érzékelteti, hogy vannak olyan hagyományok, melyek tanúskodnak arról, ami a nyárforduló ünnepén élt egykor.
Boitinnál, Mecklenburgban, nem messze Güstrowtól (Észak-Kelet Németországban) megtaláljuk ma is a regés kőköröket. Az erdőben egy tisztáson embermagas sziklákból három kör áll közel egymáshoz. Kicsit távolabb egy negyedik. Ezekről is kiderült, hogy hasonlóan azokhoz a kőkörökhöz, mint amilyeneket a Brit szigeteken és Írországban találtak, ezeknek is csillagászati jelentőségük van. Segítségükkel a nap és a hold pályájának fontos kalendáriumi állomásait lehet megállapítani. Ez itt is ugyanígy van. Két nagy kő azért tűnik fel, mert magasabban áll. Lépcsőkön lehet fölmenni rájuk, mint a szószékre. Az egyik kőről kelet felől egy másik kövön keresztül pontosan nyugatra tekinthetünk, oda, ahol tavasszal és ősszel a nap-éj-egyenlőségkor lemegy a nap. A másik kőről pedig északról délre a nap legmagasabb állásának déli vonalát láthatjuk. A két megfigyelőpont keresztezi egymást, egy keresztet alkot a föld terében, mely körül a nap kering. Egykor így tudták megfigyelni a nap- és évjárásban a fontos fordulópontokat. Délidőben még valamit felfedezhetünk. Az északi kör közepéről azt láthatjuk, hogy egy különleges kő pontosan a második kör déli pontján közvetlenül a nap zenitje alatt áll. Ezen a kövön egy vonalban felülről lefelé tizenhárom négyszögletes lyukat látunk. Felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon szét akarták-e hasítani a követ? Mivel ez nem történt meg, ezeknek a lyukaknak feltehetően jelentőségük van. Valószínű, hogy segítségükkel a tizenhárom holdtöltét számolták meg. Ennek a különleges kőnek kúpalakú formája van, mely félreismerhetetlenül a "Nagy Anya" alakjára emlékeztet. Évezredek óta benne a föld anyai lényét tisztelték. A néphagyomány ezt a követ a "menyasszony hozományládájá"-nak nevezi. Ez a fogalom valamire emlékeztet. A monda egy tragikus és drámai történetről számol be. Emberekről mesél, akik egykor itt éltek és néma kövekké változtak. Arról, hogy egy menyegző ittas vendégei féktelen jókedvvel körültáncolták a menyasszonyt, dévajkodtak, mindaddig, amíg ez addig fajult el, hogy kenyér-és sajtgolyókkal kezdtek dobálódzni. Akkor megjelent hirtelen egy aggastyán, és kiáltva intette meg a meggondolatlanokat, de ők csak kinevették. Ekkor az Ég haragja mennydörgéssel lecsapott az elvetemültekre és ők kővé meredtek. A meggondolatlan táncosok a mai napig ott állnak mozdulatlanul középen a menyasszonnyal Fel tudja-e oldozni őket valaki a varázslat alól? A monda szerint van reménység erre. János napján megjelenik a hozományládán egy vörös fonal, és aki ezt megragadja, az életre tudja kelteni az elvarázsoltakat. Ezek szerint a nyár derekán a nap magasságára kell ügyelnünk, hogy biztosan megragadhassuk a fonalat, hogy a megmerevedettet életre tudjuk kelteni. Ha itt menyegzőről van szó, akkor világos, hogy itt nem egy emberpár házasságáról van szó, hanem arról, hogy ebben az időszakban a menny és a föld akar egybekelni.

A nyárközép idején a nap szeretetteli izzásával körülöleli a földet, és a föld odaadja magát neki teli reménységgel, mint egy menyasszony. És körülöttük keringenek a csillagok. Az emberek, akik a menyasszonnyal felemelkedve a kozmikus kegyelem magas boldogságába lettek fölvéve, belelendülhettek a mennyei körtáncba.
Amíg meleg hálából szállt fel szívörömük mindazért, amit a menny a földnek dúsan ajándékozott, addig a nyári napforduló tökéletes volt. Akkor tört be a végzet, amikor a mennyei életeledelt figyelmetlenül fogadták, mintha ezekkel az adományokkal könnyelműen és önkényesen lehetne bánni. Amikor a természetnek való odaadás mámorából teljesen kiveszett az életalap iránti tisztelet, akkor egészében kihalt a szellem iránti érzékelés is. Így kiapadt a léleknek az a része, ami eddig az élettel telihez tartozott. Ennek következményeként az ember a testi lét merev határai közé szorult. Füle nem hallotta többé a mennyei szférák hangját és belekeményülése a földi anyagba kizárta őt a csillagok körtáncának áramló mozgásából. Számára csak a halálosan néma egyedüllét maradt. A sors nem tudta volna szemléletesebben ábrázolni azt a folyamatot, ahogy az emberi lény a földi sors végzetes előrehaladásával egyre jobban "megmerevedett" De a menyasszonyi hozományláda még mindig ott áll, és minden "nagy dél" idején ráözönlik a nap fénye. És ezzel függ össze a reménység fonala, hogy amikor a mennyei vőlegény a földet a mélységekig átáramolja, és isteni szeretetével betölti, akkor a holtból új élet keletkezik.

Az Avesta imahimnusza a mai napig őrzi az Üdvözítőre való várakozást, mint ahogy ezt évezredekkel ezelőtt Zarathusztra jövendölte meg Perzsiában, felpillantva a magas Naplényhez. A beavatott papok északon is kapcsolatban álltak az ő tanítványaival, így ők is tudták, hogy a "Magasságos" a napról fogja egykor tartani az eljövetelét a földre. Minden napkelte erre emlékeztetett és minden nyári napforduló újjáélesztette a "Jövendő" sejtelmének örömét. A nyárközép ünnepét ősidőktől kezdve betöltötte a Krisztus-várás.

Abban a lélegzetelállító pillanatban, amikor tényleg megjelent a földön az, akit a beavatottak már olyan régen vártak, történelmi valósággá vált a mennyei jóslat. Egy ember áll önmagában a Jordánnál: Keresztelő János egész nagyságában. Maga Krisztus mondta, hogy nagyobbat még sohasem szült egy emberi anya. Tudata messze felülmúlta kortársait. Nem a véletlen az oka annak, hogy a nyári napforduló idején jött a világra. Születésnapját június 24-én ünneplik. Lényén keresztül át tudott hatni a világkörben céltudatosan tevékenykedő szellem. Mintha benne, hasonlóan a régi prófétákhoz a múlt látóképessége szólalna meg lélekjelenléttel a döntő világórában, és a tiszta áttekintés teljhatalmával utal az emberiség földi sorsterének alapvető fordulatára. "Betölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban." (Márk 1/15) Így kiált ö mindazoknak, akik ezt hallani akarják. Annak a ténynek a lenyűgöző nagysága áll szeme előtt, hogy a Krisztus Szellem lejött a magasokból, és egy emberi test burkában vett hajlékot, hogy megossza velünk a földi sorsot, és isteni segítséggel önmagába felvegye és kiteljesítse azt, amire emberi gyarlóságunk nem képes. Egy eddig még soha nem létező kozmikus és földi eseményről van szó. "Az igazi világosság eljött volt már a világba" (János 1/9) írja az evangélium. Ezzel azt fejezi ki, hogy az, akinek a glóriája külső tükörhöz hasonlóan a nap volt, ő most belépett a földi és emberi körbe.

Ahogy egykor a beavatott papok komoly önvizsgálatra hívták fel az embereket, mielőtt megtörténhetett a találkozás a napfordulón a világvilágossággal, úgy vezeti Keresztelő János az embereket az idők közepén a Jordán folyóhoz a keresztelőre. Ő tudja, hogy nekik szükségük van az előkészítésre, mert senki sem léphet a Magasság elé anélkül, hogy érzékelné azt a saját lelkében, ami ellentétben áll az Isteni Lénnyel. A szívnek és az érzékeknek szabadnak és befogadónak kell lenniük az iránt, aki az ember bensőjét szellemmel és tűzzel akarja megkeresztelni. Elérkezett a menny és a föld összeköttetése, a föld csúcsideje, németül Hochzeit, ami menyegzőt jelent. "A kinek jegyese van, vőlegény az;" (János 3/29). Keresztelő János így tesz bizonyságot megvilágosodott látásával az elérkezett eseményről, a menyegzőről.

Milyen örömteli alkalom! Az emberiség csak lassanként tudja felfogni, hogy milyen adományt kapott. Eközben "a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallgatja őt, örvendezve örül a vőlegény szavának." (János 3/29)
Ha mi most visszaemlékezünk azokra az időkre, amikor az emberek a körtáncok lendületével önmagukból kiemelve ünnepelték a nyárfordulót, akkor most minden öröm és dicséret mellett, ami csak a szívből kicsordul, nincs túltengés. Inkább az ellenkezője: Keresztelő János józanul adja meg az irányt: " Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom" (János 3/30).

A nyári napforduló után rövidebbek lesznek a napok. A nap a legnagyobb magassága után egyre szűkebbre húzza köreit, mindaddig, amíg az év végén, Krisztus születésének éjszakáján a földi sötétségben egy másik nap kel fel. Az emberi törekvés a napforduló után befelé irányul: Amennyiben önkényességünket visszafogjuk, annak adunk a lelkünkben teret, melynek glóriája egy magasabb "Én"-ként akarja betölteni egyre növekvő világossággal az ember bensőjét.

Keresztelő János ezt példaképp élte át előttünk. Ami ősképszerűen az égen látható, az benne emberivé vált. A Kereszténység ezért nem csak Keresztelő János születésnapját ünnepli a nyári napfordulón, hanem ő maga kötődik ehhez egész lényével tettein keresztül. Alakja figyelmeztetően áll előttünk a legvilágosabb időszak ünnepén, ő az aki " jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról" (János 1/8). A János időszaki ima úgy írja le őt, mint "a napvilágosságtól fellángoló" és egy alázatosan a " világ világosságának odaadó" prófétát. Emberi léte önzetlen tisztaságával ő teljes mértékben ki tudja tenni magát a világosságnak. Ő is ismeri a bűn és az esendőség végzetét, mégis bátorítóan jövendöl és kiált: Ami a világosságból származik, az mindig remélheti, hogy egykor a világosságban élhet újra. Akinek szíve fellobban a Krisztus lénye iránti vágyakozásban, az érezheti a kegyelmet adó meleget, ami a sötét lelki erőket egyre jobban világossá, szeretetté tudja változtatni. Maga a föld azokon az embereken keresztül lesz világosabb, akik megérnek a Krisztus napban azáltal, hogy az megérinti és áthatja őket.

János időszakától kezdve szinte arannyá válnak a gabonaföldek. A nap melege áthatja és megérleli a szárba szökött gabonát. A gabonafejek beérnek, és nehézzé válnak. Emberi mivoltunk is olyan, mint a termés, rábízva a földre, hogy gyümölcsöt hozzon. Ha ezt a folyamatot tágabban vesszük, akkor ez történik köröskörül különböző fokozatokban. Rejtett folyamatként ez még a földre is egyre jobban kiterjed, hogy egykor visszatükrözze azt, ami rajta keletkezett a nap szelleme által. Keresztelő János ünnepét nem ünnepelhetjük anélkül, hogy ne fogadnánk be áhítattal a tágas természet lelkét. Ha megtanuljuk, hogy a külső életben is a szellem szól hozzánk, és megértjük azt, ami eddig csak ösztönös érzésünkre tett benyomást, akkor tudatosulni fog bennünk, hogy éppen ez az az ünnep, mely sejtő lélekérzékünket áhítattal egy egyre felemelőbb rálátásra fogja vezetni.

A földi világ, és ennek minden lénye fölött kozmikus nagysággal áll az Atya-Isten Fénydómja. Szellemvilágosság hív a legmagasabb magasokból odaadó tiszteletadásra. Így az emberek önmagukat felülmúlva határaikon túlnőve, elhivatva érezhetik magukat arra, hogy válaszként szívhálájukat minden teremtmény nevében is az Atyai Alap oltárára vigyék. Mert minden földi lény közül az ember az egyetlen, aki szavakkal tudja kifejezni hálaérzetét a mennyei áldás bőségéért. És így a gazdagon megáldott föld maga is oltárrá válik. Amióta Krisztus a napot elhagyta, és a földet választotta lakhelyéül, azóta szava nem felülről hangzik a napsugarakból. " Én vagyok a világ világossága", ez a szó most belülről hallható, közel a szívhez, ha odahallgatunk. A Szellem-Nap-Birodalomba belülről van a bejárat, és az "Én"-ből akarja magát emberi szájon keresztül kinyilatkozni. Ha ez bennünk megerősödik, akkor bensőnkben is megélénkül az, ami eredetileg az embert és a földet az Atya-Világ tiszta és szent mennyei világosságával összeköti. Egyre jobban szükségét érezzük annak, hogy együtt éljünk a "nagyobb" élettel, és érezve a természet nyári fellendülését a kozmoszhoz, tudatosabban vele együtt tegyük ezt. A felébredt szellem a bensőben vágyakozással keresheti az érintkezést a világmindenség szellemével. A föld lelke is egyre szabadabban szeretne kinyílni a szellemvilágosságok felé, akik neki a tiszta világok fényét hozzák.

Ha az év nagy részében erőnk főleg a föld felé irányul, hogy hűségesen elvégezzük munkánkat, akkor most pillantásunkat a szív egész mélységéből fölfelé emeljük, és érezhetjük, hogy hazánk a fényben van. Összeköttetés az isteni Ősvilágossággal, mindig ez volt a legmagasabb, amit valaha is az év napórája ígért. Ez a sejtelem évezredeken keresztül élt az emberekben a nyár derekán. De amióta Krisztus eljövetele megtörtént, és az emberekbe hordozta mindazt, ami a szíveket isteni szeretet-erővel tudja áthatni, felmelegíteni, azóta elnyertük azt az összeköttetést, hogy a mennyei már a földön bensőnkben maradhat, és egyre jobban kibontakozhat. A szellemtűz, amit ő a földre hozott, meg akar gyulladni a szívekben és a szemek és érzékek egyre éberebben és egyre növekvő csodálattal vehetik észre, ami valójában isteni és szellemi él körülöttünk. Első sejtelmekből egyre magasabb megismerés lesz.

Keresztelő János ünnepe a nyár közepén elvezethet bennünket a továbbiakban örömtelibb és magasabb életcélok felé. Így áll az ember azok előtt a magas szellemi lények előtt, akik egykor a földi embert bűneikből feloldozva, "Én"-jükben megérve szeretnék fogadni a tiszta fény-szférákban. A földi szenvedésekből sokfajta gyümölcs érlelődik kegyelemből. És akkor az áramló, áldó világosság egyesülni akar a Krisztussal áthatott szívek meleg világosságával Nap-Szeretet-Tűzzé.

____________________________

A szöveget Hiller Klausné, Szende Sára fordította a Keresztény Közösség számára a "Der Jahreslauf als Christus-Offenbarung" Union Verl. VOB Berlin (Krisztus kinyilatkozása az évkörben) című könyvből és annak Albrecht Meyer: Johanni című fejezetéből.