Evelyn Francis Capel: Alászállás a halál birodalmába

Rovat:

A kereszthalál után Jézus testét kősírba fektették a Golgota-hegy melletti kertben. Amikor az asszonyok Húsvét reggelén korán odamentek, hogy bekenjék, a sír bejáratánál a követ elgörgetve találták, a test pedig eltűnt. Mi történt?

Jézus anyagi teste szolgált lakhelyül a Krisztusi Szellem számára. A három év elteltével már nem volt szüksége a létezés ilyen módjára, és abban az órában, amikor meghalt a kereszten, Szelleme elhagyta a fizikai burkot. Amit hátrahagyott, kész volt rá, hogy azokhoz kerüljön, akiknek nagy szükségük volt erre az ajándékra. A föld, az általunk lakott bolygó lénye arra várt, hogy magához vegye a megszentelt testet. Az emberi lélek által hátrahagyott testet mindig a föld lénye fogadja be, mindegy, hogy az mely módon oszlik fel. Bizonyos értelemben a testek adják a táplálékát, és újítják meg folyton sorvadó létét. Megújító erejük az anyag felbomlásakor felszabaduló formaerőkből származik. Ezek az erők az univerzumból áramlottak ide és tartották fenn a testet, amíg az élt. A földön túlról érkeztek, ezáltal képesek táplálni a földet, amikor annak saját ereje meggyengül. Mindig ez a folyamat megy végbe, ám amikor Jézus testét a sírba helyezték, az sokkal nagyobb és sokkal drámaibb változást idézett elő a föld életében.
A testben lakozó Krisztusi Szellem az inkarnáció éve során fokozatosan átváltoztatta a hús és vér szubsztanciáját. Még a csontok természete is megváltozott általa. Emberi lényként úgy éljük végig az életünket, hogy megosztjuk önmagunkat a lélek és a test eltérő természete szerint. Soha nem tudunk teljesen úrrá lenni az általuk támasztott korlátokon. Krisztus lényében olyan erős volt a Szellem, hogy a hús-vér lakhely átváltozott, és még a csontváz is, ahol pedig a megkeményítő halálerők a legerősebbek. A szellemtől áthatott test révén a föld kozmikus erőhöz jutott, mely új életet adott létezésének az eljövendő időkre. Miután a kősírba fektették és bekenték a felbomlás folyamatát segítő fűszeres balzsamokkal, a földet rengés rázta meg. Nem nehéz elképzelni a sírt mint a föld száját, amely megnyílik a földrengésben, hogy magába fogadja az Ő test-áldozatát. A hátramaradó lepel jelzi, hogy nem ellopták a testet. A krisztusi erőkkel áthatott hús és csont felbomló szubsztanciája volt a megszentelt hordozó, mely a földnek saját kommuniójául átadódott.
A sírbatétel előtt, amikor a test még a kereszten függött, a vér Krisztus sebeiből és oldalából a földbe folyt. Ahogyan a test a föld kommuniójában a kenyér lett, úgy lett a vér a bor. Krisztus kozmikus erői a nap szellemlényéből származtak. A föld addigra sokat elveszített abból az életerőből, amely a teremtés kezdetén rendelkezésére állt. Az elhalás fenyegette. Közel állt hozzá, hogy egy halott test legyen a világegyetemben. Ekkor Krisztus önmagát ajánlotta fel áldozatul a föld létezéséért. A vér lefolyt a keresztről, és a nap szellemi erejét táplálta bele a föld lényébe. Lehetővé vált, hogy a föld evolúciója máig és a jövőbe menően folytatódjék. Az „arany-lét” rejtett kincsét helyezték a bensejébe. Mi még mindig nem vagyunk tudatában, mit hoz ez a jövőben, de ez a forrása a föld feltámadásba vetett reményének. A Megváltó révén, aki az életadó erőt plántálta bele, a földnek új nappá kell válnia. Habár nagyon közel került már ahhoz, hogy halott test legyen csak a világban, megkapta a titkos erőt arra, hogy akárcsak a nap, életadóvá váljék az univerzum számára.
Amikor Húsvét idején figyeljük a tavasz kibontakozását, a rügyek megjelenését, kifakadását, a születést, látjuk, ahogyan a bomlásból új élet pattan ki. Látjuk a halál árnyékát és a feltámadást. A valóság van emögött, Krisztus halálának és feltámadásának élő valósága. Enélkül a tavasz rég eltűnt volna, mert a föld már halott lenne. A tavasz nem a feltámadás szimbóluma, hanem örök emlékeztető, hogy a földi élet, amely télen elhal, ismét megújul a szellemi forrásból, melyet Megváltója fakasztott fel benne saját áldozatával.
Amikor Krisztus meghalt a kereszten, és testét átadták a földnek, a szellemben harcba bocsátkozott a halál erőivel. Könnyű azt hinni, hogy mivel Isten Fia volt, aki a Mennyekből szállt alá, eleve elrendelten érte el azt, ami a szándékában állt. Ez azonban nem igaz. A világfejlődés tele van – nagyon emberi kifejezéssel élve – az Isten által vállalt kockázatokkal. Az emberiség végső jövője még mindig bizonytalan. Az emberlelkekre még mindig ráhagyják, hogy maguk válasszanak a krisztusi út és e világ fejedelmének útja között. Anélkül, hogy a legtöbb ember gondolná és tudná, a világ sorsának hatalmas része az ő kezükben van. Ha az ember elgondolkodik ezen, egy pillanatra felvillan előtte, mit kockáztatott a Mennyei Világ, amikor felajánlotta a Fiát az emberiség megmentéséért. Fontos ezt elképzelnünk, hogy ráébredjünk, mi történt, amikor Krisztus alászállt a Pokolnak nevezett birodalomba.
A halál igazi ereje földi életünk felszíne alatt van. Befolyása áthatja létezésünket. Tudunk róla, számolunk vele, de ritkán kell szembenéznünk meztelen valóságával. Megsejtjük a talpunk alatt lévő talaj keménységében, saját csontvázunk szilárdságában. Érezzük érintését a szikla porladásában, a virág hervadásában, az állatok elhalásában. Ismerjük szorítását saját magunkon, a test korral járó merevségét és az erők kimerültségét. Fenyegetően ott lebeg a szemünk előtt annak a pillanatnak a fenyegetése, amikor hideg szorítása erősebb lesz, mint a test életereje, és a szellem elköltözni kényszerül. Mindazonáltal a halált folyamatosan eltakarja előlünk az élet, és mi nem látjuk szemtől szembe. A dolgok felszínén lebegünk, és kerüljük az alattunk lévő okkult valóságot, a halál valódi jelenlétét, melyet az Isten Világától való elszakadásunk idézett elő. Az Isteni Világ üressége pozitív erő lett, melyet szellemi természetű sötét lények irányítanak.
Mi, emberi lények a halál árnyékos völgyében járunk egész földi létünk alatt. Isten Fiai, akik a Mennyekben lakoznak, soha nem ismerték a halált. Sötét rejtély volt számukra, melyet nem tudtak megoldani. Minden bölcsességből, melyet az emberléleknek adhattak földi sorsukban, örökké hiányzott ez a rejtvény, melyre nem volt válasz a Mennyben. Amikor Isten Fia emberré lett, Ő ereszkedett le elsőként az istenek közül abba a világba, ahol a halállal találkozni kell. Magára vállalta a feladatot, hogy a földi lét felszíne alá merül, ahol a halál és az élet összekeveredik, és hogy belép a sötét semmibe, ahol a Menny üressége a halál hideg valóságává vált. Szembenézett e világ fejedelmével, és megküzdött vele. Isteni erejével harcolt, hogy legyőzze az üresség erejét, eljuttassa az isteni fényt ebbe a sötétségbe, és hagyja, hogy újra felragyogjon a mélységekből. És diadalmaskodott. Alászállása és küzdelme óta a halálerő többé nem független az istenségtől. A halált nem megsemmisítette: legyőzte és megfékezte. A világegyetem számára használható erővé tette. Megfosztotta mindenhatósága fullánkjától, és kiragadta az ellenerők saját hatalmából.
Amikor Krisztus Szelleme a halál birodalmába lépett, a korábban meghalt emberek lelke már tragikus állapotban volt. Az emberiség történelmének korai szakaszában, amikor az emberlelkek még olyan közel voltak a Mennyei Világhoz, hogy életük során képesek voltak visszaemlékezni a születésük előtti, ottani létükre, halálukkor hazatértek szellemi otthonukba. Amint az idők során a földi világ sokkal távolabb került a Mennytől, és a lelkek elfelejtették, honnan származnak, a visszatérés nehezebb lett. Ahelyett, hogy a szellemi lények közösségébe léptek volna be, és a csillagszférák nagyszámú otthonaiban laktak volna, bezárultak abba a világba, ahol elmúlt földi életük képei veszik körül a holtakat. Egy árnyékvilágban találták magukat, ahol tudatában voltak, hogy csak árnyékai korábbi önmaguknak. Hádész vagy Pokol – ez volt az árnyékvilág régi neve, ahol a lelkek a halál tragikus élményével találkoztak.
Halála után Krisztus eljött a fogságba esett halott lelkekhez, és legyőzvén a halál fejedelmét, átformálta létezésüket. Megszabadította őket az árnyékvilágból, és erőt adott nekik, hogy továbbléphessenek az Atya világába. Ott rálelhettek az univerzum tapasztalatára, melyből lényük született a teremtés kezdetekor, és a gyógyulásra a bűnbetegség okozta gyengeségekből. Azóta Krisztus lett az emberlelkek vezetője az úton e világ és a másik között. Gondjaiba veszi őket, elmegy velük a Halál sötét Kapujáig, megmutatja nekik a másik oldalról ragyogó fényt, kivezeti őket az Atya örök birodalmaiba. Mindegyikük azt az utat választja a tapasztalás régiójában, amely elmúlt életének képei között visz. Amikor az véget ér, a lélek készen áll arra, hogy a világegyetem magasabb szféráiba emelkedjen, és a nagyszámú csillagotthon valamelyikében találja meg otthonát. Itt meggyógyítja és megújítja az isteni bölcsesség, mely a csillagképekben lakozó sokféle alakban sugároz reá.

A keresztrefeszítés, a halál és a Gonosz erők jelenlétébe való alászállás és a Feltámadás Krisztus olyan cselekedetei, melyek révén átformálta az emberiség és a világ életét. Teremtőereje nem múlt el nyomtalanul, Szelleme itt van velünk, közöttünk. Húsvét fényében tekintve a jövőre, látjuk az emberi sors előttünk kirajzolódó ösvényét. Krisztus ismeri ezt az utat, mert Ő maga készítette. A halál árnyékvölgyén visz keresztül, a Gonosz erők kísértései közepette az Ember Feltámadásának tündöklő fényébe, amely a világ végén ragyog, ha híven követjük.

Fordította: Boros Mária

(Részlet a szerző „A keresztény évkör” c. könyvéből)