Emil Bock: Júdás és Ödipusz

Rovat:

A korai kereszténység rámutatott Júdás személyiségének jelentőségére azzal, hogy az emberi végzet egyik tragikus archetipikus alakjához hasonlította: Ödipuszhoz. Így szól a történet.
Élt egy Reuben nevű zsidó feleségével, Ciboreával, Jeruzsálemben. Ciborea, mialatt várandós volt, szörnyű álmot álmodott: születendő gyermeke lesz az okozója a legnagyobb gonoszságnak, amelyet ember valaha előidézett. Amikor a gyermek megszületett, a szülők, hogy meggátolják e szörnyűséget, a gyermeket egy ládikába tették, éppen úgy, ahogyan Mózes édesanyja tette volt a csecsemőjével. A ládikát a tenger hullámaira bízták, a hullámok pedig egy szigetre sodorták, amelynek neve: Iscariot. A sziget királynője, akinek az volt a bánata, hogy nem lehetett gyermeke, megtalálta a csecsemőt, saját gyermekének mondta, és felnevelte.
A királynő hamarosan saját fiúgyermeknek adott életet, akire most már minden szeretetét fordította. A fiatal Júdás bosszút akart állni mostohatestvérén, aki megfosztotta őt anyja szeretetétől; gyakran veszekedett vele, és gyűlölettől hajtva, megverte. Végül a királynő arra kényszerült, hogy elárulja Júdásnak, hogy ő talált gyermek. Hogy bosszút álljon, Júdás megölte a királyfit, és világgá ment. Sok-sok céltalan bolyongás után Jeruzsálembe ért. Itt Pilátus palotájába szegődött el szolgának. Egy napon Pilátus és Júdás a palota kertjében voltak, átpillantottak a szomszéd kertbe, és Pilátus megkívánta a szomszéd fáján levő almát. Mivel jó szolga volt, Júdás sietett teljesíteni ura kívánságát. Átment a szomszéd kertjébe, ahol szóváltásba keveredett a tulajdonossal, és agyonütötte ezt az embert, nem tudván, hogy az az apja, Reuben. Pilátus, hogy meghálálja szolgája hűségét, neki adta a szomszéd házát, és megkapta feleségül annak özvegyét. Júdás elvette Ciboreát, anélkül hogy tudta volna, hogy ő az édesanyja.
Egy napon Ciborea, hogy könnyítsen lelkén, elmesélte, hogyan tette ki gyermekét a tengerre. Júdás ekkor döbbent rá iszonyú végzetére, és elszörnyedt. Ciborea keresztény volt, ő vitte el Júdást Jézushoz, Jézus Krisztus pedig köreibe fogadta.
Mitől emelkedhet e példabeli keresztény legenda az egykori Görögország mítoszainak magasságaiba, mitől van ilyen megrendítő tragikus ereje? Feltételezhetjük, hogy nem pusztán az a célja, hogy elmesélje Júdás ifjúságát. A belső végzet képekben jelenik meg előttünk: több ez, mint egy egyedi ember személyes végzete. Mit mond nekünk az Ödipuszról szóló görög tragédia? Ödipusz olyan ember, aki az emberiség fejlődésének egy fontos mérföldkövénél áll. Mielőtt valóra vált a rá vonatkozó jóslat, vagyis hogy meg fogja ölni apját, és nőül veszi anyját, Ödipusz megoldotta a Théba kapuinál álló szfinx találós kérdését. (A kérdés megoldása ez volt: „az ember”.)
Ödipusz az ember, aki a fejlődés olyan pontján áll, ahol ő már „pusztán csak ember” – korábban gyermeki vallásosságban élt, egybefonódva az univerzummal, ahol apja az ég, anyja pedig a föld volt. Az emberiség mostanra eloldotta magát ettől a mindent átfogó egységtől, kitépte magát a mennyből, anélkül, hogy értette volna, mi történik, és anélkül, hogy ezt akarta volna. Az emberek a földi dolgok igézetébe kerültek. A menny már nem volt többé a lélek otthona. Elfelejtették a „mennyei atyát”. A mennyet holt tárgyak népesítették be, amelyek járták a maguk útját, akár az élettelen óraművek. Az atyát megölte a fiú, anélkül, hogy valaha is szándékában lett volna. A Föld, amely egykor Földanya volt, a vágy és az ösztönök, a mohó hatalomvágy és az egoizmus helyszínévé és tárgyává vált. A Föld az ember szajhája lett, anélkül, hogy az ember erre ráeszmélt volna. Valóban, az ember tudja a választ a szfinx feladványára, de nem épp az intellektus volt az a fegyver, amellyel a fiú, mit sem sejtve, agyonsújtotta az apát? Nem az élő szellem változott halott gondolkodássá? Vajon nem követünk-e el minden gondolatunkkal gyilkosságot az Atya szelleme ellen, az ellen, akitől mindannyian származunk? És nem az értelem az, amely ugyanakkor előkészíti az utat a Földdel, anyánkkal való tisztátlan egyesülésünkhöz? Jocasta, Théba megözvegyült királynője hitvesül adja magát Ödipuszhoz, jutalmul azért, mert megoldotta a szfinx feladványát.
Ödipusz ráébredt a tragikus végzetre, melyet az apagyilkosság és az anyjával való házasság hozott, majd megvakította magát. Vak királyként bolyongott a Föld hátán. Az értelem jól értesültté teszi az embereket földi dolgokban, ám vakká mindazzal szemben, ami égi. Az Ödipusz-tragédiában az ember vakságra ébred, és ráébred arra a borzalmas veszteségre is, hogy eltűnt a világból az igazi fény.
Júdás egy keresztény Ödipusz: vagyis az intellektualizmus szintjére lépő ember. Júdás és Ödipusz végzete minden ember végzete. Itt nem Ödipuszt látjuk, amint megvakítja önmagát, hanem Júdást, aki elárulja Jézus Krisztust, a Krisztus pedig a Világ Világossága. Azáltal, hogy Jézus Krisztus kereszthalálának okozója lett, Júdás az egész világ szemét megvakította.
A „Júdás” név rámutat, hogy Júdás alakjában a judaizmus és a zsidó nép jellege különös módon fejeződik ki. A zsidó nép akkoriban különleges történelmi helyzetben volt. A rómaiak ott éltek az országban, és bár nem urakként voltak jelen, mégis úgy viselkedtek. Nagyon fontos ebben a kontextusban, hogy megvilágítsuk, hogyan is kerültek annak idején az országba. A szóban forgó időszak előtt másfél évszázaddal élt már egy másik Júdás: Júdás Makkabeus. Ő is tizenkettő közül volt az egyik. Mattathiasnak, a Főpapnak az öt fia állt az ország élén ebben az elnyomatott korszakban, mellettük pedig egy özvegy hét fia – bár az utóbbiak inkább szellemi érelemben vett vezetők voltak. A hetek anyjukkal együtt mártírhalált haltak apjuk hitéért és népükért. A zsidó nép ekkor már régóta elkeseredett küzdelmet folytatott szabadságáért a szeleucidákkal, az észak szír uralkodóival szemben. A maroknyi zsidóság hatalmas bátorsága ellenére nem tudta megvédeni magát a félelmetes túlerővel szemben. Ekkor határozta el magát sorsdöntő, súlyos következményeket hordozó lépésre Júdás Makkabeus: Rómát hívta segítségül. Róma ekkoriban már magabiztosan ült világhódító trónján, és az egész világ csodálattal tekintett rá. A zsidók, vagyis Júdás Makkabeus szövetségért való folyamodása ebből a tiszteletteljes csodálatból eredt.
A rómaiak, akik Júdás Makkabeus idején érkeztek, még mindig ott voltak az Iscarioti Júdás idején. Névleg szövetségesek voltak, valójában azonban urak. A zsidóság még emlékezett a rómaiakkal való egyenrangú szövetségesi viszonyra, amely Júdás Makkabeus idejére nyúlt vissza.
A zsidók a félelem és csodálat keverékével néztek a rómaiakra. Szerették volna lerázni az idegen fennhatóságot, ugyanakkor lenyűgözte őket Róma hatalma és szervezettsége. Amit a maguk számára óhajtottak a római elnyomás helyett, az végső soron világbirodalom volt, római mintára. Iscarioti Júdás mindenek felett olyan ember volt, aki félúton áll a júdaizmus és Róma között. Olyan volt, mintha a Makkebeusok döntő tette ismétlődött volna meg az Iscariotiban. Az a másik Júdás behívta a rómaikat az országba. Ez a Júdás saját magában, belül vált rómaivá.
Iscarioti Júdás Krisztusba, a mesterébe helyezte reményét, hogy ő egy nap megvalósítja a csodát, megdönti Róma világuralmát és helyette egy fenséges isteni királyságot hoz létre a földön. Olyannak képzelte el ezt az isteni királyságot, amely hasonlít Róma világbirodalmára.
Rendkívüli türelmetlenséggel várakozott Krisztus hatalmas, mágikus tettére, amelynek hatására a Római Birodalom összeomlik, és a mindent felölelő Isten országa megszületik a Földön. Azonban a Római Birodalom sem kevesebbnek tüntette fel magát, mint isten országának, mivel az uralkodók tisztelete, isteni eredetükből származott. A császárkultusz vallásos szertartássá tette a politikát birodalom szerte. Vallás és politika egyazon szintre került Rómában. Júdás egy másfajta isteni jelenlétről álmodott; olyanról, amelyben nem a politika határozza meg a vallást, hanem a vallás a politikát. Amely a magasztos, isteni szociális rend hatalmas földi megvalósulása, egy olyan új világ, ahol nincsenek többé szegények.
Júdás a végletekig feszült türelmetlenséggel várta a forradalmat, amelyet Krisztus volt hivatott véghez vinni. Nem értette miért késlekedett a Mester. Sok dologban nem értette a Mestert. Júdás a szociális szférára irányuló tett iránt izzott, reformra a krisztusi közösség mentén. Az olyan tiszteletteljes cselekedetek, mint a Mária Magdolna-féle megkenetés Betániában, értelmetlen idő- és pénzpocsékolás volt a számára. „Miért nem adták el ezt a kenetet háromszáz dénáron, és miért nem adták a szegényeknek?” (János 12.5.) Ahogy türelmetlensége tetőfokára hágott, Júdás úgy érzete, neki kell a Mestert rákényszerítenie, hogy véghez vigye tettét, ami meggyőződése szerint Krisztus földi létének célja volt. Biztos volt abban, hogy csupán a zsidó és a római bírák elé kell vinnie Krisztust, és a nagy csoda azon nyomban megtörténik, nevezetesen, az összes földi hatalom összeomlik.
Azonban amikor Krisztus elfogadta a halálos ítéletet, anélkül, hogy saját védelmére kelt volna, Júdás várakozása és ezzel együtt Júdás maga is összeomlott. Elszaladt és felakasztotta magát.
A dráma végéhez ért.
Júdás kivételes tájékozottsága a zsidó vallás és a római szokások terén kulcs lehet az ősi Júdás legendához. Júdea a melegágya a következményekkel terhes intellektualizmusnak. Júdeában történt, hogy egy férfi megölte az apját . Csak halott gondolatok maradtak, mint az atyai szellem holttestei .
Rómában az anyával kötött házasság volt a legmagasabb rendű. Az uralkodó tisztelete amolyan vérfertőzés, prostitúció. Ezt a kultuszt túl kevéssé veszik figyelembe a teológusok, pusztán, egy történelmi háttérnek tekintik Krisztus életeseményeihez. Pedig ebben gyökerezik Róma hatalomvágya, az egész anyaföld feldúlásának szándéka pusztán Róma érdekéért, Róma uralmáért fölötte. Sarkos értelmezéssel a következő módon is tekinthetjük a Júdás-legendát: Júdás megölte az apját, azaz egy igaz zsidó volt. Júdás elvette az anyját, azaz legbensőbb lényében titkon elkötelezett volt Róma szelleme iránt.
Júdásra általában úgy tekintenek, mint az árulóra, a hitetlenre a gonosz emberre. Nem volt jobban az, mint Ödipusz, a vak király. Júdás sorsa az egész emberiség tragédiája. Akkor kezdjük megérteni Júdás végzetét, amikor az emberi természet legmegrázóbb tragédiájába tekintünk bele.
Jeruzsálem politikai berendezkedése Krisztus korában több volt, mint véletlen. Az összjáték Júdea és Róma között olyan, mint annak a két erőnek az összehangolt előlépése, amely erők kísértőként szerepelnek az én-ember fejlődésének folyamatában. Arimán a júdaizmusban, a törvény betűiben megnyilvánuló megmerevedett, a megcsontosodásig gyilkos szellemiségben élt – azaz a gondolat korrumpálódásban, az apagyilkosságban. Lucifer a romanizmusban működött, az akarat korrumpálásában; az anyával kötött házasságban. Ezért kellett éppen a római elnyomás alatt élő zsidó nép körében emberré lennie Krisztusnak. Arimán és Lucifer között kellett megszületnie, ha azért jött a földre, hogy megnyerje a harcot, a megváltás e kettős győzelmét. Ami Iskarióti Júdást illeti, Jeruzsálem történelmi és politikai helyzete volt lelkének a végzete. Én-ember volt ő, a maga kettős tragédiájában. Júdás beteljesítette az Ödipusz-legendát – ő volt az igaz Ödipusz. Ahogy Krisztus is csak a zsidó emberek között válhatott emberré, ha valóban a megrontott emberiség középpontjába akart belépni, ugyanígy volt szükségszerű, hogy Júdás Krisztus tanítványainak körébe lépjen. Ott történt meg, hogy az emberiség Krisztushoz jött. Pilátus palotája előtt szólták ezeket a szavakat Krisztushoz: „Íme az ember” Ecce homo. Júdás volt az az ember, ő volt az alsóbbrendű én, Luciferrel és Arimánnal eltelve. Krisztus az Ember, a magasabb én, aki győzedelmesen felülkerekedik Luciferen és Arimánon.
A feszültség Júdás és Krisztus között, amely egy ilyen elkerülhetetlen drámában bontotta ki magát, olyan feszültség, ami mindannyiunkban jelen van. A magasabb és alacsonyabb énünk közötti feszültség ez. Amint egy ember én-lénnyé válik, Júdássá válik, Ödipusz-Júdás sorsútjára lép. Ez a sors az atyai otthonból való kitaszítottsággal kezdődik. Azonban ha ez az ember az alacsonyabb én szintjén akar megmaradni, akkor a saját eredeti magasabb létének árulójává válik, így Krisztus árulójává. Csak amikor ráébredünk, hogy alsóbb énünk képes és szükséges, hogy magasabb énünk befogadójává és hordozójává váljon, akkor tud a bennünk lévő Júdás Krisztussá válni.


Fordította: Barna Györgyi és Tóth Klára