Emberszentelő szertartás

Rovat:

Engelbert Fischer: Emberszertelő Szertartás

E rövid fejezet közreadásával kívánjuk bemutatni Engelbert Fischer: Emberszertelő szertartás című könyvét, mely a Keresztény Közösség Alapítvány gondozásában jelent meg. A szerző a Keresztény Közösség lübecki gyülekezetének papja. A könyv 2002-ben jelent meg az Urachhaus kiadónál. Előzetesen pár fejezetcím:

  • Mi is az igazi kultusz?
  • Miért kell ma a kultuszt megújítani?
  • Miről szólnak az oltár színei az évkörön belül?
  • A kenyér és bor átváltozása testté és vérré - hogyan képzelhető ez el?
  • A Kommúnió (úrvacsora)

Honnan ered az emberszentelő szertartás?

Erre a kérdésre is, mint ahogy annyi más korábban felvetett kérdésre, a legkülönbözőbb szempontok szerint lehet válaszolni. Ha azonban hűek akarunk maradni ahhoz a gondolathoz, hogy a valódi kultusz abban nyilvánul meg, amit az érzékeknek megjelenít, akkor megkérdezhetjük: mi szükséges ahhoz, hogy egy szertartás megjelenhessen a világban? Ha a válaszunkat a legszükségesebbekre akarjuk korlátozni, akkor az alábbiakat kell szem előtt tartani: egy könyv, amelybe szavakat írtak és valaki, aki ezeket olvasni tudja, és meg tudja szólaltatni. Természetesen szánalmas dolog lenne, ha kultikus módon nem akarnánk többet megjeleníteni, csak azt, ami a legszükségesebb. Amikor azonban a Keresztény Közösséget a nemzeti szocialista uralom alatt betiltották, akkor ez a „legszükségesebb” is kifejtette és megmutatta az erejét.

Egy könyv, és valaki, aki ezt valóban olvasni tudja. Ez talán túl kevésnek tűnik, de ebben rejlik a válasz a kérdésre, hogy honnan is származik, hogyan keletkezett az emberszentelő szertartás. Az Újtestamentumban a könyvből való olvasás egy fontos motívum. Így pl. a János Jelenések Könyvének kezdetén az áll, hogy „Boldog, aki olvassa és aki hallgathatja”. Jelenlegi nyelvezetünkben ezt a következőképpen kell átalakítani: „Az emberlét isteni, szellemi dimenziója abban válik élővé (makarios), aki a leírtakban az igazságot ismét felismeri (anaginoskei = olvassa) és mindazokban, akik ezt hallgatják”. Ez itt Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának szavaira (semeion = jelek) és képi megjelenésére vonatkozik, amelyet „János, a szolgáló” közöl velünk. Láthatjuk tehát, hogy olvasni itt többet jelent, mint amit az iskolában olvasáson értünk, és ami a napilapok elolvasásához szükséges. A könyvben, mint egy tükörben fel kellene tudni ismerni, hogy mi is a leírtak mögött rejlő eleven lény.

Hasonló folyamatot említ az Ótestamentum, amikor a tízparancsolat kihirdetéséről szól. Mózes felkapaszkodik a Sínai-hegyre, és Isten viharos erejű jelenlétében fogadja az isteni törvény ősleiratát. A két táblát nem vihette el közvetlenül a néphez, mivel bennük rendkívül erős volt még az Egyiptomba való visszatérés vágya. A táblák széttörtek, így Mózesnak magának kellett bevésnie a gránitba mindazt, amit hallott és látott. E táblák őrzésére csinálták a frigyládát, és így a törvény isteni előírásként juthatott el a néphez.

Az emberszentelő szertartást valamint a többi szentséget és más rituálékat, mindazokat, amelyeket a Keresztény Közösség gondoz és gyakorol, a feltett kérdésekre és kérésekre válaszolva adta számunkra Rudolf Steiner. Önmaga felé támasztott követelménye az volt, hogy kutató legyen a szellemi világban. Abban a világban „olvasta”, hogy milyennek kell lennie a megújított keresztény kultusznak, és amit ott olvasott, azt írta fel és adta át a leendő papságnak. Ehhez azonban megkövetelte, hogy a leendő papság egy jó ideig belsőleg dolgozzon ezen, és tanulja meg „olvasni”. Csak ha ebben az „újrafelismerésben” (anaginoskein) bizonyos biztonságot értek már el, akkor jöhettek ismét vissza. Ennek a munkának az alapjait nem a szellemi tanítások iránti vak bizalom jellemzi, hanem az ügybe magába vetett látni kezdő bizalom. – így nem mindannyian jöttek vissza. Az eredetileg egybegyűltek háromnegyede nem találta meg magában ezt az ügy iránti bizalmat, a többiek azonban igen.

Így van ez manapság is. A kultusz a maga tényleges követelményeivel lép fel, és az, akiben az ügy iránti szükséges bizalom kibontakozik, az visszajön. És újra meg újra visszatér.

A kultikus szertartások ugyanabból a szférából származnak – amelyből az emberiség történelmének során szükséges változatokban – valamennyi más misztérium és templomi ünnepi szertartás is ered, egészen az ortodox és ősi római misékig bezárólag. A Keresztény Közösség kultikus szertartásai azonban nem a földi hagyományoknak továbbírásai útján jöttek létre.

„Boldog, aki olvassa és aki meghallja.”